part 2.

Meglepetten fordultam körbe a hatalmas épület udvarában. Klaus egész úton hallgatott az úti célról, és míg én naivan azt képzeltem, azért teszi, mert könnyebben rejtve marad a hely, ha magam se tudom, merre van, valójában egészen mást tervezett.

- Ez a te házad – állapítottam meg a nyilvánvaló tényt, amint beléptünk a hatalmas kapun. – Te haza hoztál… engem? – Egy pillanatra úgy tűnt kérdésem egészen zavarba ejti, ám végül ismét csak rám villantotta csábos mosolyát.

- Itt vagy a legnagyobb biztonságban, amíg megtudjuk, mit akart az a boszorkány. – Megrántotta vállát, majd intett, hogy mehetek előtte. Bátortalanul szedtem lábaimat a lépcsőkön, miközben megpróbáltam mindent alaposan szemügyre venni. Klaus magával hozott az ősiek birodalmába, az otthonába, hogy távol tartsanak holmi félőrült boszorkánytól. Egészen kezdem úgy érezni magam, mint egy fontos ember. Talán eltöltök még néhány hetet New Orleansban és megkapom a város kulcsát is.

- Gyere! – Biccentett aprót fejével, amint felértünk a lépcsősor legtetejére. A ház, melyben eddig meghúztam magam, nyomába se ért ennek az épületnek. Mintha egy egész bérházat bocsájtottak volna az eredetiek rendelkezésére. Bár itt legalább már nem kell egyedül lennem.

- Aranyos kis kuckó – állapítottam meg elégedetten, természetesen most is szavaimban hordozva szokásos szarkazmusomat. Rám pillantott, ám nem méltatott különösebb válaszra. Követtem őt a hatalmas ajtóhoz, mely minden bizonnyal lakosztályomat rejtette, ám keze nem mozdult a kilincsen. Ehelyett inkább hátra fordult. Követtem példáját, és meglepetten néztem farkasszemet testvérével. Elijah pont úgy nézett ki, ahogy képzeltem. Jól fésült volt, és meglepően elegáns.

- Bátyám…?! – Kérdő tekintettel pillantott öccsére, ki válaszként elejtett egy gyermeteg grimaszt. Mintha háta közepére se kívánná testvérét jelen pillanatban.

- Elijah! Engedd meg, hogy bemutassam Lucyt! Lucy, ő a testvérem, Elijah. - Aprót biccentett felém köszöntésképpen, mire én is hasonlóan cselekedtem.

- Azt mondják, te vagy a nemes lelkű. – Arcára elégedett mosoly kúszott, miközben megigazgatta zakója gallérját, magabiztosságát jelezvén.

- Te pedig a vámpír tréner. – Büszkén kihúztam magam, miközben helyeslően bólintottam.

Határozottan jobb első benyomást keltett bennem, mint öccse, ugyanakkor távolságtartásával megőrizte felsőbbrendűségét. Na, nem mintha esélyem lenne elfelejteni, hogy bármelyikük a másodperc tört része alatt véget vethet létezésemnek.

- Menj és pakolj ki, aztán pedig pihenj le! – Klaus hangja szakította félbe gondolataimat. Ráemeltem tekintetem, majd határozottan bólintottam egyet. Átnyújtotta táskámat, én pedig kitártam a hatalmas ajtókat mögöttünk.

- Klaus? – pillantottam hátra, mielőtt testvérével együtt köddé vált volna. Meglepetten pislogott rám, mintha nem értené, mit akarhatok még. Ebben pedig igaza volt. Többet tett értem az elmúlt órákban, mint azt valaha is elvárhatnám, így hát nem állt szándékomban mást tenni, mint kinyilvánítani hálámat.

- Köszönöm. – Aprót bólintott, majd elsietett féltestvére társaságában. Behúztam magam mögött a méretes ajtókat, majd bevetve egy keveset vámpírlétem adta gyorsaságomból, kipakoltam a táskámból. Végül egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben kényelembe helyeztem magam a puha ágyon.

Végre lehetőségem nyílt megszemlélni lakosztályom berendezésének apró részleteit. Mind a bútorok, mind a kialakítás múlt századi volt. Talán nem a jelen kor az ősiek kedvenc időszaka, vagy egyszerűen csak túl elfoglaltak egy kis modernizáláshoz. Ez azonban nem rontott a helység harmóniáján. Mégis oly’ idegennek éreztem. Hosszú évekkel ezelőtt mélyen eltemettem magamban lelkem múlt századi énjét, a festmények és a bútorzat azonban mind felidézték bennem a kort, ahonnan származom. Beleérve a szüleimet és két szobás kis otthonukat.

Emlékszem mennyit dolgoztak felváltva a ház körül, hogy saját kedvük szerint tökéletesre alakítsák. Még a szobámat is újra és újra kifestették, miután kiköltöztem. Mintha csak azt várták volna, egy nap visszatérek majd hozzájuk, és felidézzük gyermekkorom legszebb emlékeit. Bár így tettem volna!

Ujjaimmal hajamba túrtam, miközben mély sóhaj szakadt fel torkomból. Az órára pillantottam, melyen mérhetetlenül gyorsan peregtek a percek. Hiába a szupersebesség, a ma esti kis támadás után számomra az idő sokkal inkább lassúnak tűnt. A mutatók tanulsága szerint azonban alig pár órám maradt, mielőtt kezdetét venné a következő edzés. Lejjebb csúsztam az ágyon, fejemet pedig a puha párnák egyikébe fúrtam. Lehunytam szemem és engedtem, hogy testem és lelkem is átadja magát a fáradtságnak.

A függönyök között átszökő napsugarak ébresztettek. Mélyet sóhajtottam, majd pillantásom az ébresztőórára siklott. Nem sok időm maradt az edzésig, így rákényszerítettem magam, hogy búcsút intsek a puha matracnak, és a lakrészemhez tartozó fürdőszobát vettem birtokba. Gyorsan lemosdottam, majd magamra öltöttem fehér neműmet, mielőtt visszaléptem volna a szobába. Rá kellett jönnöm, hogy a farmer talán kevésbé jó választás, mint a bőrnadrág. Elvégre is kitudja, milyen harcokat rejteget számomra a mai nap.

Alig léptem be a szobába, mikor szembe találtam magam az ismerős hajzuhataggal.

- Áh, Lucy! Látom, sikerült berendezkedned. – Kaján vigyorral tekintett végig testemen újra és újra.

- Igen, bár bevallom, úgy érzem magam, mintha folyamatosan kukkolnának. – Nagyokat pislogtam, mint a kisgyermekek, mikor ártatlanságukat próbálják bizonygatni egy-egy csínytevést illetően. Elmosolyodott, majd felemelte a komódról felsőmet, és felém hajította. – Tulajdonképpen, mit is csinálsz a szobámban? – Érdeklődtem, míg magamra öltöttem az imént kézhez kapott ruhadarabot.

- Emlékeztetnélek, hogy az én házamban vagy… - Megforgattam szemeimet, majd hátat fordítva korai társaságomnak, a szekrényhez léptem. Kivettem az első kezembe kerülő bőrnadrágot, majd egy gyors mozdulattal magamra öltöttem.

- Emlékeztetnélek, hogy te hoztál ide. – Felhúztam szemöldököm, miközben ismételten a hibridre szegeztem pillantásomat. Be kell, valljam, bár újra hiányos öltözetben mutatkoztam előtte, jó érzéssel töltött el reggeli vizitje.

- Reméljük, nem bánom meg – rántott vállat kisfiús mosollyal az arcán. Nyelvem hegyén ült néhány csípős beszólás, ám nem adott lehetőséget, hogy bármelyiket is fejéhez vágjam. – Fejezd be a készülődést, és találkozunk az étkezőben! – Alighogy kimondta a szavakat, máris a kijárat felé indult.

-  De… nem is tudom, az hol van… - Eldünnyögtem a szavakat az orrom alatt, de már nem hallotta őket senki. Vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta őket.

Felsóhajtottam, majd megfésülködtem, és felkötöttem hajamat. Mielőtt elhagytam volna átmeneti hálószobámat, még megigazítottam az ágyat is magam után. Végül mégiscsak sikerült lakrészemen kívül tudnom magamat. Fogalmam se volt, merre találom az étkezőt, hiszen az éjszaka közepén érkeztünk, nem mellesleg, Klaus nem az az idegenvezetős típus.

Nem maradt hát más választásom, mint ösztöneimre hagyatkoznom. Fülelni kezdtem, hátha meghallom a ház urainak egyikét. Elijah hangjára lettem először figyelmes. Vitát folytatott a földszinten, az egyik zárt ajtó mögött. Tovább hallgatóztam, miközben tettem a lépcső irányába néhány lépést. Pár pillanat múlva felcsendült drága öcsikéje önbizalommal telt hangja is. Éppen egymáson köszörülték nyelvüket. Mint a testvérek. Ez a szópárbaj azonban jóval kifinomultabbnak bizonyult, mint bármelyik, melyet én valaha is Klaussal folytattam. Mentségemre szóljon azonban, hogy neki majd ezer éve volt gyakorolni. Csevegésüket hallgatva pedig partnere is volt hozzá.

Lesétáltam a földszintre és megközelítettem az ajtót, mely mögött a Mikaelson testvérek folytatták családi élcelődésüket.

- Tudod, meglep, hogy ma ilyen jó kedved van, öcsém! – Bár nem láttam Elijah arcát, baritonjának lágy hangzása tanúskodott testvére iránti kedvességéről. Mintha csak megdicsérné a kinézetét.

- Hát igen… nincs is jobb, mint érezni a közelgő győzelmet. – Megforgattam szemeimet Klaus szavai hallatán. Nem hazudtolta meg magát, nagyképűsége ott csengett minden szóban, amit csak kiejtett a száján.

-  Vagy talán inkább a vámpírlányt, kinek új otthont adtál az emeleti szobánkban, nem de? – Alsó ajkamba haraptam említésemre. Most komolyan arra próbál célozni az ősi család nemes lelkű sarja, hogy öccse a maga fura módján, de kedvel engem?

- Ne legyél ostoba, bátyám! Lucy azért van itt, mert szükségem van rá, hogy kiképezze a seregem. – Bár mondandója ellenszenves volt, mintha vesztett volna magabiztosságából.

- Szóval a te tízszer nagyobb élettapasztalatod nyilván nem elég néhány vámpír oktatásához... – Elijah szavai hallatán felélénkült kíváncsiságom. Bár már korábban feltettem én is a kérdést, kíváncsi voltam, testvérét ugyanazzal a válasszal illeti-e meg.

-  Az idő pénz… - Mondta a személy, ki évszázadok óta keseríti meg a Földön élők mindennapjait. – Ő pedig tudta, mire vállalkozik.

- Tehát ő is csak egy eszköz, akit felhasználsz az egyeduralomhoz vezető utadon… Nem vagyok biztos abban, hogy ezért áldozza fel mindennapjait. – Klaus felhorkant bátyja szavai hallatán. Nem örvendezett, hogy testvére ilyen nyíltan szemébe mondta mindazt, amit valójában mind jól tudtunk. Klausnak semmi sem szent, csak is a hatalom.

- Csak azért mert öltönyt viselsz, még te sem tudsz mindent, bátyám! – Felállhatott eddigi helyéről, mert járkálni kezdett. Tisztán hallottam cipője minden érintését a fapadlón.

- Nem a ruha, ami bölccsé tesz, Niklaus. Ne feledd, hogy egy család vagyunk, és bár tagadhatatlan, hogy heves vérmérsékleted okozza hirtelen ötleteidet, mostanra elég jól kiismertelek. – Kezem a kilincsre csúsztattam, de még mindig nem volt elég erőm ahhoz, hogy benyissak. Szégyen, vagy sem, tovább hallgatóztam. Hiszen Klaust soha nem venném rá, hogy ilyen őszintén válaszoljon az én kérdéseimre.

- Nincs is jobb kezdése egy napnak, mint az én jólfésült bátyám kedves szavait hallgatni. – Klaus gúnyos szavakkal felelt testvérének. Egy apró sóhaj tört fel torkomból.

- Majd ezer évesek, mégis úgy viselkednek, mint a gyermekek. – Orrom alatt suttogtam el megállapításomat, ám minden bizonnyal nem voltam elég halk, hiszen egy ismeretlen hang csendült fel mögöttem.

- Nekem mondod? – Hátrapillantottam a barna hajú lányra, miközben felkuncogtam. Az ő arcára is mosoly kúszott, majd felém nyújtotta kezét. – Hayley. – Eszembe jutott mindaz, amit Marcel mesélt New Orleansba érkezésemkor. Ez a lány szült gyermeket Klausnak, majd vált hibriddé, mielőtt elveszítették a babát.

- Lucy. - Alighogy kezet ráztunk, kitárult előttünk az étkező ajtaja. 

- Áh, látom összeismerkedtetek! – Mindenki kedvenc hibridje elégedetten csapta össze tenyereit. Hayleyvel váltottunk egy gyors pillantást, majd az étkezőbe léptünk.

- Jó reggelt! – biccentettem Elijah felé, miközben elfoglaltam az egyik szabad helyet az asztalnál. Bólintott felém egy aprót, majd pillantását a hibridlányra emelte. Egyszeriben mintha csodálat csillant volna fel tekintetében. Elfojtottam mosolyom és figyelmemet az ételekre szegeztem. Tény, hogy a család kitett magáért. Nem tudom ültem-e valaha csordultig pakolt asztal mellett, itt azonban ez egészen mindennaposnak tűnik.

- Hogy telt az estéd? – pillantott végül ismét felém Elijah.

- Nos, az a része, melyet itt töltöttem, meglehetősen nyugodtan. – Hálás tekintet kíséretében válaszoltam kérdésére. Jól esett érdeklődése. – Jut eszembe, van valami hír a boszorkányról? – pillantottam az asztalfőn helyet foglaló férfihoz. Marcel mostanra már egészen biztosan jutott valamire a kihallgatással.

- Semmi érdekfeszítő. – Meglehetősen érdektelenül válaszolt, mintha kérdésem mindösszesen az időjárást érintette volna. Tekintetemmel arckifejezését próbáltam kiismerni.

Vagy megtudott valamit, és nem kívánja az orromra kötni, vagy drága cimborám még tényleg nem jutott használható információhoz. Utóbbi állításom azonban kissé elképzelhetetlennek bizonyult számomra. Végtére is nem lehet olyan erős az a kiscsaj, hogy ne lenne képes megtörni őt egy vámpír, kinek háromszáz éves tapasztalata van. - Remélem, nem felejtetted el a mai edzést. – Megforgattam szemeimet, miközben beleharaptam egy falat pirítósba. Ez az ember teljesen ostobának néz engem?

- Természetesen nem! – mordultam rá. – Ma is megpróbálod feltörölni velem az összes port, vagy maradhatok ebben a ruhában? – Cinikusságom öntelt vigyorral gazdagította arcát, miközben asztaltársaságunkat is mosolyra fakasztotta.

Mind jól ismerték Klaust és úgy tűnt, tetszik nekik, hogy hozzájuk hasonlóan, én sem hódoltam be Mr. Én-vagyok-a-legyőzhetetlen-hibridnek.

- Ne aggódj Kedvesem, ma nem leszek jelen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy visszavehetsz az edzés tempójából! – Felsóhajtottam, majd a helyiséget kezdtem el szemügyre venni. Berendezése tökéletesen passzolt lakosztályomhoz, elrendezése pedig remek ízlésre vall. Nem is beszélve arról a jó néhány festményről, melyek a falakon függöttek.

- Tudom, gyors ütemű kiképzést óhajtasz – szólaltam meg végül, mire ő határozottan bólintott. – Persze, ha elég szemtelen lennék, a szemedbe vágnám újra és újra, hogy még nem elég jó a védekezésük, ahhoz, hogy túléljék a harcot, amire készülsz.

- Niklausnak olykor akadnak problémái a türelmével – csatlakozott Elijah is a beszélgetéshez. Öccse megforgatta szemeit, majd felállt az asztaltól és az ablakhoz lépett.

- Tegnap megtámadták Lucyt – intett felém, miközben testvéréhez beszélt. – Nem gondolom, hogy sokat kellene várnunk a közelgő háborúig. És mi hasznát vehetném egy harcképtelen seregnek? – szegezte nekem kérdését.

- Csak egyszer az életben bízz bennem! – csattantam fel. – A csapattal nem lesz probléma – álltam fel helyemről. – Derítsd ki inkább, hogy miért akartak tegnap éjjel a saját vérembe fojtani! – Nem akartam elhinni, hogy alig néhány szóval így kihozott a sodromból. Magukra hagytam őket és elindultam a mai kiképzésre.

Bár egészen idáig a srácok saját autóikkal furikáztak, most végre időszerűnek láttam beszerezni egyet magamnak, így hát az első leendő alkalommal eltulajdonítottam egy dzsipet, mellyel könnyedén eljutottam a hatalmas házig.

Bevallom, kissé kellemetlenül éreztem magam, amiért vissza kellett térnem ide, ám nem volt más választásom. Ez volt a találkozásra kijelölt helyszín, és képtelenség lett volna ennyi embert értesíteni a változásról. Így hát az edzés során közöltem velük a hírt, hogy holnaptól a folyó túloldalán található, elhagyatott raktár lesz a gyülekezési pont.

Igyekeztem Klaus kérésének eleget tenni és kicsit gyorsított tempóban edzeni a csapatot, ám a probléma nem fogékonyságukban, hanem a vérszomjukban rejlett. Önfegyelmük szorul még erősítésre, mielőtt harcba szállnának bárki ellen is. Ha meg tanulják a helyes önkontrollt, igazi harcosokká vállnak.

Az edzés után visszatértem a Mikaelson rezidenciára. Nem akartam visszaélni vendégszeretetükkel így a korábbi házból hoztam magammal néhány tasak vért éhségem enyhítésére. Kibontottam az egyiket, majd elindultam az emeletre, mikor meghallottam a hátsó kapu hangját. Klaus készült valahová, miközben heves beszélgetést folytatott telefonon.

Elsimítottam egy kósza hajtincset fülem elől és belehallgattam a telefon túlsó oldalán csevegő ember monológjába. Alighogy megértettem szavait, különleges sebességemet kihasználva indultam a hibrid után, majd zártam el útját a kijárat előtt.

-  Mindjárt ott vagyok! – mondta, mielőtt farzsebébe csúsztatta mobiltelefonját. – Most nincs időm csevegni – pillantott rám, miközben megpróbált kikerülni, ám én ismét elé vágtam.

- Veled megyek! – Felmordult szavaim hallatán, és az arcára kiülő grimasz hamar elárulta, cseppet se tetszik neki a gondolat.

- Nem, nem jössz! – Karját vállamra simította, és megpróbált arrébb tolni, én azonban továbbra se tágítottam.

- Az a tini boszorka okozott nekem néhány kellemetlen percet tegnap éjjel. Megérdemlem, hogy legalább tudjam az okát! – Jelentettem ki határozottan. Összeráncolta szemöldökét, szúrós tekintete szinte lyukat égetett retinámba. Hátráltam egy lépést, de nem engedtem, hogy megtörje magabiztosságomat. Ott akarok lenni, mikor beszél a boszorkánnyal. Tudni szeretném tettének miértjét és legfőképpen azt, hogy miért én lettem az áldozat.

- Azt mondtam, hogy maradj itt! – Pillantásával jelezte, hogy álljak arrébb, én azonban hátat fordítottam neki és az autóhoz indultam. Végtére is, ha fontos neki a királysága, nem fog jelenetet rendezni a Francia negyed közepén.

- Szerencse, hogy a főnökséged erre nem terjed ki. – Az autóhoz léptem, mely alig pár órája képezte tulajdonomat. Egy pillanatra megállt, majd szemügyre vette a járművet.

- Szép kocsi – biccentett. Bólintottam egyet köszönetképpen, majd előkaptam kulcsaimat. Felé nyújtottam, ő pedig készséggel fogadta el azokat. Tudtam, hogy ellenére lenne, ha én vezetnék, és az előbbiek után nem kívántam egy újabb szóváltással elfecsérelni az időt.

Csendben ültük végig az utat Marcel apartmanjáig. Szeme még mindig nem lágyult el teljesen, így kezdett elönteni a bűntudat érzése. Ugyanakkor valahányszor az imént történtekre gondoltam, arra jutottam, hogy igazam van. Neki pedig a legkevésbé sincs joga irányítani engem.

Marcel lakása előtt végül kipattantam az autóból és követtem Klaust az elhagyottnak tűnő épület belsejébe. Bevallom, bajtársam igazán jó búvóhelyet talált magának. Amint az emeletre értünk, egy hatalmas, nyitott tér tárult elénk. Marcel egyfajta nappaliként rendezte be, kanapéval és fotelekkel.

Felemeltem pillantásom a bútorokról és megpillantottam a ház tulajdonosát két ifjú hölgy társaságában. Egyikük személyében persze azonnal felismertem támadómat. Egy széken ült a szoba közepén, kezén egy speciális bilinccsel, mely megakadályozza, hogy esetleg mást is megpróbáljon bántani. A másik lányra emeltem pillantásom. Fiatalabbnak tűnt, mint a széken helyet foglaló társa. Nem is beszélve szépségéről, mely egy címlaplányéval vetekedett. Mélyet szippantottam a levegőbe és rögtön megéreztem ereiben szánkázó vérének illatát.

- Lucy, ő itt Davina! – intett Marcel a szépségre. Aprót bólintottam megértésem jeléül, majd pillantásom ismét a megbilincselt lányra szegeztem. – Davina, segít kordában tartani az erejét – folytatta. Tehát ő is boszorkány, csak éppen a másik oldalon áll. Be kell valljam, ez az egész kezd egyre bonyolultabb, ugyanakkor izgalmasabb is lenni.

- Mit sikerült megtudnotok? - szólalt fel mellettem Klaus, miközben hozzám hasonlóan, ő is a boszorkányt szuggerálta.

- A neve Bianca Marshall, és a seregtől jött, mely ellened szövetkezett – pillantott Marcel, hibrid társára. – A csapat jelentős része hozzánk hasonló, ám akad közöttük néhány igen erős boszorkány is. A vezetőjük egy vámpír, aki valami fura alku részeként segíti a boszikat.

- És miért támadt rám? – tértem ki az engem leginkább foglalkoztató kérdésre. Barátom a boszi felé intett, én pedig tettem irányába néhány lépést.

- Beszélj! – utasította Marcel. A lány megtörtnek látszott, ám bosszúszomjam nem engedte, hogy sajnáljam.

- Én csak azt akartam, hogy Cody figyeljen rám! – tört ki belőle. Szemeiből eleredtek a könnyek, miközben felnézett rám. – Minden idejét a szervezkedéssel és a megfigyelésekkel töltötte. Nem tudtam, ki van a házban. Csak véget akartam vetni az egésznek, hogy végre hazamehessünk. – Meglepődtem szavai hallatán. Vagy remek színésznő a kiscsaj, vagy egyszerűen csak nagyon gyermeteg. Végtére is, ki sétálna be egy ismeretlen házba, ha nem tudja kik, vagy éppen mik várhatják odabent?

- Milyen Cody? – Klaus kíváncsian pillantott foglyunkra. Fejében enyémhez hasonló gondolatok keringhettek, mert tekintetével jól láthatóan próbálta felmérni a lány reakcióit. A boszorkány alsó ajkába harapott, hogy magába fojtsa társa kilétét. Újabb lépést tettem felé, ő addigra azonban összegörnyedt a rátörő migréntől, mellyel Davina sújtott le rá. Így legalább megtudja, milyen érzés…

- Foster… A neve Cody Foster! – kiáltotta el magát. A levegő megfagyott a szobában, az ereimben csordogáló vérrel együtt.

- Hogy néz ki? – tette fel Marcel a következő kérdést. Pillantásunk találkozott. Tudtam, hogy miattam kérdezte, mégis képtelen voltam bármiféle épeszű reakcióra. Az egyetlen, amire gondolni tudtam az a névhez társított arc.

- Magas, szőkés barna hajjal és zöld szemekkel…- pillantott rá rémülten a lány. Fogalma sincs információi mélységéről. – És… és van egy kisebb heg a bal szeme sarkában. – Olyan hirtelen cselekedtem, hogy még magam se fogtam fel tetteimet. Felrántottam az ifjú boszorkányt a székről és a túlsó falhoz szorítottam, miközben kezem egyre inkább összeszorította légcsövét.

- Hazudsz! – ordítottam rá. Kezeim remegtek a lány nyaka körül, mégse voltam képes elengedni őt. Képtelenség, amit állít. Hiszen Cody meghalt! Én magam öltem meg.
- Lucy, elég! – csendült fel mögöttem Marcel hangja, én azonban képtelen voltam koncentrálni. Végtére is hány vámpír létezhet, kinek soha be nem gyógyuló heg pihen a szeme sarkában? Ráadásul ugyanazzal a névvel és külsővel…

- Cody Foster lassan száz éve halott – dörrentem ismét a lányra. – Én végeztem vele! – hangsúlyoztam a szavakat, miközben mérgemben magasabba emeltem a boszit.

- Lucy! – Ezúttal Klaus volt soros, hogy rám szóljon. Hátra pillantottam rá, miközben arcom eltorzult és előbújtak állatias szemfogaim. Kizártam a mögöttem állók hangját a fejemből és csak is a fulladozó lányra koncentráltam. Alig pár másodperc elég volt, hogy megérezzem az elviselhetetlen migrént, mégis állva maradtam. Túl elszánt voltam ahhoz, hogy átadjam magam a fájdalomnak. Ehelyett inkább a boszorkány nyakához közelítettem, hogy végre bosszút állhassak rajta.

Fogaim éle alig érintette bőrét, mikor megéreztem a szorítást nyakamon, majd csigolyáim elcsúsztak helyükről, előttem pedig elsötétült a világ.

Alig nyitottam ki szemeimet, mikor észrevettem az óriási csillárt, mely fejem fölött lógott. Nem kellett gondolkodnom azon, hova kerültem.

- A rohadék… - Nem hiszem el, hogy csak úgy kitörte a nyakam és hazacipelt, hogy megmentse annak a libának az életét. Felmordultam, majd gyorsan magam mögött hagytam az ágyat. A kijárat felé indultam, miközben belebújtam bőrkabátomba. Fejemben még mindig gondolatok százai cikáztak. Nem akartam elhinni mindazt, amit a boszi állított. Végtére is, láttam Cody-t, ahogy kiszárad és meghal. Én magam temettem el testét! Hogyan lehetne még életben?

Amint kezem a kapu kilincsét érintette, Elijah bukkant fel előttem.

- Sajnálom, de ezt nem engedhetem! – furakodott közém és a kijárat közé.

- Elijah! – pillantottam rá szemrehányóan. Nem voltam éppen játszadozós kedvemben. Terveim között jelenleg egy boszorkány megölése és egy pofátlan hibrid fenéken billentése szerepelt, nem pedig egy hosszú eszmefuttatás a nemes Elijah-tól. – Engedj ki!

- Megígértem Niklausnak, hogy szemmel tartalak, míg visszaér – Megcsóválta fejét, majd tett néhány lépést oldalra, ezzel minden rálátástól megfosztva a kaput illetően.

- Velem jöhetsz! – ajánlottam, ő azonban nem tágított. Hihetetlen, hogy Klaus gardedámommá tette az egyetlen vámpírt, aki képtelen megszegni az ígéreteit. - Ezt te nem érted. Az a lány hazudik! Cody nem lehet életben! – Csalódottan kezdtem magyarázkodásba. Kezével az udvartér felé intett, miközben elindult az egyik szék felé. Bár lehetőségem lett volna megkísérelni a szökést, tudtam, hogy képtelenség lenne túljárnom az eszén. Bár pulzusszámom az egekbe nyúlt, nem akartam macska-egér harcot folytatni vele.

- Sajnos azt kell mondanom, egy olyan világban, mint a miénk, már a halottak se igazán azok. Vékonnyá lett a határ élet és halál között, mindkét irányból. – Mélyet sóhajtottam, majd lerogytam az egyik ülő alkalmatossága. Helyet foglalt velem szemben és kíváncsian fürkészte arcomat.

- A boszorkány beszélt valami alkuról, Cody és más boszik között… Gondolod, hogy erről lenne szó? -  Be kell vallanom, van realitása a dolognak, ám elhinni azt, hogy a férfi, akit egykor szerettem… az, amelyik összetörte a szívemet, most visszatért az élők közé, felért a lehetetlennel. Lelkem minduntalan próbálta elutasítani az információt, mely agyam számára lassacskán elfogadottá vált.

- Meglehet. – Idegesen túrtam hajamba, majd arcomat tenyerembe temettem.

- Ha tényleg ő az, miért Klauson akarna bosszút állni? Miért nem rajtam? – Töltött nekem egy pohárral öccse italából, én pedig készséggel fogadtam el azt. Nem voltam a whisky híve, ám nehéz időkben megengedtem magamnak. A mai pedig határozottan ezen napok közé tartozott.

- Úgy vélem, ez már inkább a boszorkányok ötlete volt, mintsem az övé. Te minden bizonnyal csak hab vagy a tortán. – Felmordultam a hasonlat említésére. Ha Cody azt hiszi, megölhet, és halálomra szuvenírként tekinthet, hát nagyon téved.

- Csak nehogy hiba csússzon a számításaiba… - Lecsaptam a poharat az asztalra, majd megváltam kabátomtól. – Ha most megbocsájtasz.. - Fogalmam sincs, mekkora erővel térhetett vissza volt kedvesem az élők sorába, abban azonban biztos vagyok, hogy ideje edzenem, ha végérvényesen a sírjába akarom száműzni.

Órákig gyakoroltam a legkülönfélébb harcstílusokat, melyeket az évek során lehetőségem volt elsajátítani, habár jól tudtam, adott helyzetben a sima verekedés is hasznomra válhat. A botos edzést hagytam utoljára. Imádtam kezemben forgatni a fa rudat, nem mellesleg a módszer igazán jól jöhet, ha a vámpírok egyetlen megölési módját tartjuk szem előtt.

- Látom jobban vagy! – Felkaptam a fejem Klaus hangja hallatán. Arcán a jól ismert öntelt mosoly feszült, ám szemeiben mintha megcsillant volna egy kis aggódás. Még mindig nehezteltem rá, így, mintha csak gyakorlatsorom próbálnám folytatni, felé lendítettem a fabotot. Elhajolt ütésem elől, én azonban nem álltam le. Újra és újra felé csaptam a rúddal, míg végül megelégelte a dolgot és elkapta a végét. Határozott mozdulattal törtem ketté a botot, miközben egy jól irányzott mozdulattal oldalba rúgtam nagyképű ellenfelemet. 

– És mérges vagy… - kacagott fel. Habár nem ő volt dühöm igazi okozója, úgy éreztem, megérdemel egy kiadós seggberúgást, ha már volt olyan kedves és kitörte nyakamat.  A legjobb az egészben pedig, hogy úgy láttam, ő is vevő egy kis harcra, mérge levezetéseként.

Felém suhintott a nála maradt fadarabbal, én azonban sajátommal arrébb ütöttem, miközben hibrid ellenfelem mellé léptem és könyökömmel orron vágtam.  Megragadta karom és hátracsavarta. Felkiáltottam, majd lábfejére csaptam, ezzel egyidejűleg pedig kirúgtam alóla lábát. Az erkély irányából elégedett nevetés hallatszott, ám nem volt időm felpillantani közönségünkre. Klaus a másodperc tört része alatt visszanyerte erejét, és hátam mögé lépett, a bot egyik darabját torkomhoz szorítva. Mély levegőt vettem, majd minden erőmet egy helyre összpontosítva vágtam könyököm bordái közé. Amint hátrált egy lépést, kihasználtam az alkalmat, hogy megforduljak és egy határozott mozdulattal a szomszédos falhoz vágjam. Morgott egyet, majd megindult felém. Habár jól tudtam, hogy jelentősen visszafog valódi erejéből, én nem szándékoztam kegyelmezni. Végtére is, úgy sem ártok neki, akkor meg miért ne püfölhetném kedvemre?

A bot egyik felét újabb két darabra törtem, míg ő felkapta a másik maradványt. Egyszerre lendítettük őket, így azok hangos csattanással ütköztek egymásnak. Megismételtük párszor a mozdulatsort, miközben felváltva lendítettem lábaimat egy-egy jól irányzott rúgás szándékával. Klaus a legtöbbet kivédte, ám nem tudott mind elől elzárkózni. Végül aztán elkapta jobb lábamat és közelebb hajolt hozzám.

- Ha van még egy kis fölös energiád, tudok más módot is a levezetésére – kacsintott rám. Egy pillanatra ledermedtem. Hihetetlen, hogy ez a pökhendi majom képes a harc közepén felajánlkozni nekem. Magabiztossága magasabb szinten leledzik, mint gondoltam, ám elérkezettnek láttam kicsit letörni azt. Kihasználva, hogy válaszomra vár, csábítóan alsó ajkamba haraptam és közelebb léptem.

- Csak szeretnéd… - Nem fejeztem be mondandómat, inkább csak belevágtam a bot egyik darabját csípőjébe. Megrökönyödött a fájdalomtól, majd kezeivel közre fogta a testébe fúródott tárgyat, hogy kihúzza onnan. Felkaptam egy másik maradványt és azt is beleszúrtam, munkám befejezéseként pedig csak azért is belerúgtam, míg végül a földre rogyott.
- Ezt a nyaktörésért – mosolyogtam rá elégedetten. Megadóan felemelte kezeit, szemében azonban csillogott a pajkosság. Az emeltre pillantottam, ahol Hayley és Elijah elégedett mosollyal nyugtázták előbbi kis csatánkat.

Nem törődtem Klaus felsegítésével, inkább csak lakrészembe indultam, hogy magamhoz vegyek egy tasak vért, és nyugodtan elfogyaszthassam.

Nem lepődtem meg, mikor alig pár perccel később Klaus csatlakozott hozzám. Sőt, ami azt illeti, szinte már vártam rá.

- Köszönöm – pillantottam rá, miközben italába kóstolt. Aprót rántott vállán, majd folytatta a kortyolgatást. – Mi van Biancával? – tettem fel óvatosan a kérdést.

- Marcelre bíztam őt – tette le poharát az asztalra. – Még hasznunkra válhat… Nem mellesleg, most jobban érdekel, miért próbál egy boszorkány-vámpír hadsereg az életemre törni.

- Gyanítom, úgy érzik, nincs más választásuk. – Kíváncsian pillantott rám. Hátradőlt a széken és várta, hogy folytassam. – Te vagy a világ egyik legfurcsább és legveszélyesebb teremtménye, ők pedig rettegnek tőled. – Arcán felbukkant a jól ismert öntelt vigyor. – Két lehetőséget adsz nekik: melléd állnak vagy meghalnak. Ez pedig minden esetben szül egy harmadikat is. Holtan akarnak tudni téged. De legalábbis látni a szenvedésed.

- Sokan akarták már a halálom és rendre elbuktak vele – Megitta az utolsó korty whiskyt is, majd üres poharát az asztalra csúsztatta. – Ez most sem lesz másképp – küldött felém egy magabiztos mosolyt. Bár tudtam, hogy önbizalma igencsak fejlett, most először kezdtem úgy érezni, hogy mindez csak álcája része. Valahol a hatalomvágy, a testvér leszúró fétis és a sereg mögött ő is csak egy érző lélek, és biztos vagyok benne, hogy a maga módján, de fél a haláltól. – Nincs más dolgotok, mint lefoglalni a sereget, míg én elintézem a vezetőiket.

- Engedjem, hogy kihagyj a jóból? Tejesen kizárt! Cody az enyém! – horkantam fel szavai hallatán. Egy maga végezhetne az egész sereggel, mégis fontosnak látta, hogy heteket szánjunk az újoncok kiképzésére. Azt hiszem, ezek után megérdemeljük a lehetőséget, hogy mind, egyaránt kivehessük részünket a harcból. Ami pedig Codyt illeti.. elég jó indokaim vannak, hogy magam akarjak véget vetni életének.

- Rendben – egyezett bele. – Megértem, hogy a múltadnak az ad megnyugvást, ha végleg bosszút állsz rajta, szóval oké – bólintott. 

- Megígéred? – emeltem rá pillantásomat. Tekintetünk találkozott, miközben határozottan biccentett.

- Megígérem.

Tíz nap. Ennyit kellett várnunk, hogy a harc hivatalosan is kezdetét vegye. Bár meglepett, hogy ily’ sokáig vártak, miután Bianca még mindig Marcel társaságát élvezi, ám Elijah említett valamit, a boszorkányokat és a hold állását illetően. Ha a számításaik igazak – már pedig ők is boszorkány sarjak voltak egykor - a koven tagjai ma este erősebbek lesznek, mint az év bármely napján.

Hazudnék, ha azt mondanám nem keltette bennem a félelem egy apró szikráját a gondolat, ám a Mikaelson fivérek biztosítottak a megfelelő óvintézkedések megtételéről. Davina és néhány boszi társa erősítésként csatlakozott seregünkhöz, és figyelembe véve a tényt, hogy a város az ő őseik felszentelt maradványain nyugszik, talán még előnyhelyzetbe is kerültünk segítségükkel.

Még a délelőtt folyamán szétszéledtünk. Próbáltam az újonc vámpírokat a lehető legjobban felkészíteni mindarra, ami várható, habár én sem voltam teljesen tisztában a dolgok mértékével. Sok harcot megvívtam már életemben, de ősi társaink egy egészen más szintén űzték mindezt. Számukra a mi harcaink csak egy délutáni szórakozásnak feleltek meg. Jelenlegi felkészülésük azonban azt sugallta, valójában nagyobb tétje van eme háborúnak, mintsem Klaus életben maradása.

A napnyugta közeledtével indulunk meg az erdőbe. Marcel csatlakozott hozzánk és a Mikaelsonokkal egyeztetett tisztásra vezetett minket.

- Biztos jó helyen járunk? – pillantottam társam felé. Bár a fák megritkultak körülöttünk, utunk egy romos házba torkollott.

- Teljesen. – Határozottan bólintott, majd lelassította lépteit. Jobbra ágak reccsentek és levelek ropogtak az érkezők talpai alatt. Oda emeltem tekintetem, ám a fák takarásából Klaus bukkant elő. Felsóhajtottam, majd a hibridet követő tömegre pillantottam. Elijah, Hayley, néhány boszorkány és pár vérfarkas is erősíteni jött sorainkat.

Az újoncok közül páran felmordultak. Kiket a vérszag, kiket a farkasok jelenléte zavart.
- Hamarosan itt lesznek – lépett közelebb Klaus. Marcel és Elijah megpróbálta valamelyest sorba rendezni a sereget, elkerülve mindenféle konfliktust, míg a boszorkányokat inkább hátra, egyfajta menedékbe irányították. Remélhetőleg sikerül valamennyijükkel végeznünk, mielőtt megéreznék jelenlétüket.

Körbepillantottam az embereinken. Mind összegyűltünk, hogy szívünket és lelkünket odaadva, legjobb tudásunk szerint vegyük ki részünket a harcból. Talán nem fogjuk mind túlélni, lehet, hogy van, akit most látunk utoljára, de bárhogy is alakuljon, úgy érzem mindent megtettem, és éppen ezért ők is megtesznek majd mindent.

Gondolataimból a levelek susogása és az egyre erősödő hangok zökkentettek ki. Hátrafordultam, hogy megpillantsam az ellenséges csapat elő embereit előbukkanni a fák közül. Amint felismertem Codyt, kezeim ökölbe szorultak. Klaus elkapta pillantásomat. Szemeiben a vérszomj és az aggódás érzései keveredtek.

- Csak éld túl! – suttogtam felé, miközben az érzékenyen ragyogó szempárt figyeltem.

- Ugyan, Kedvesem… Megcsóválta fejét, én azonban szúrós pillantást küldtem felé. Apró sóhaj tört fel torkából, majd beleegyezően bólintott. Balra léptem a vámpírok mellé, míg Klaus elfoglalta helyét Elijah és Hayley előtt, egyfajta háromszöget kialakítva ezzel felállásunkban. – Úgy érzem magam, mintha egy maroknyi hangya próbálna lenyomni egy medvét – címezte szavait ellenfeleinknek. Úgy tűnt valamivel kevesebb főt számlálnak, mint mi, azonban mind jól tudtuk, ostobaság lenne alábecsülni erejüket.

- Nem inkább farkast? – dörmögtem el a szavakat orrom alatt, majd hibrid vezetőnkre pillantottam. Küldött felém egy apró mosolyt, ám ez sem segített palástolni a szemében megcsillanó félelmet. Ironikus a helyzet. Egy olyan erős teremtmény, mint ő… mégis egyre inkább biztos vagyok benne, hogy mindenkinél jobban megrémíti a halál gondolata. Talán a majdnem halhatatlanság vonzza ezt magával, vagy a szadista édesapja múltbéli tettei. Nem tudom.

Szavaira nem csak tőlem, de az ellenség soraiból is hamar megérkezett a válasz. Alig pár pillanat múlva mind megérezhettük boszorkányaik erejét, mely őrült fejfájás formájában sújtott le ránk. Többen térdre estek, míg a fák mögött meghúzódó Davina és társai közbe nem avatkoztak. Az ellenfél ellen fordítottuk saját fegyverüket, és míg meglepetten tápászkodtak fel az őket is lesújtó fájdalom után, csapatunk megindult feléjük.  Nem adtunk lehetőséget a macska-egér harcra, inkább csak megrohamoztuk őket.  Úgy láttam Klaus és főbb kísérete lassabban érkezik, habár velük indult meg csapatunk. Talán megvárják, míg a többiek végeznek a selejtjével, hogy csak nagyobb halakkal kelljen bepiszkolniuk magukat. Végtére is, keményebb harc, nagyobb élvezet.

Elszakítottam pillantásom bajtársaimtól és egy sokkal kevésbé szimpatikusabb embert kerestem vele. Cody!

Átküzdöttem magam két felém tartó vámpíron. Míg egyiküknek csak nyakát törtem, a másik szívébe karót döftem. Szerencsére a vadászok feltaláltak néhány praktikus felszerelést az évszázadok során, mint például a kabátom alatt rejtőző övet, majd számos kiélezett karót tartott. Bár a cél nem feltétlen megölésük volt, úgy tűnt, nem adnak sok más lehetőséget.
Újabb vámpírokon verekedtem át magam, mikor végre kitisztult előttem az út egykori kedvesem felé. Karba font kezekkel, félszeg mosollyal az arcán támaszkodott a fának, miközben néhány nagyobb lépéssel elé értem.

- Helló, Édes! – biccentett. Kezem önkéntelenül szorult ökölbe és lendült álla felé. – Áú – Helyreigazította álkapcsát, majd arcára ismét önelégült vigyort varázsolt. – Te is hiányoztál nekem!

- Dögölj meg! – sziszegtem felé. Hátrált néhány lépést, majd egyenesen az erdő közepe felé lépdelt. Hátrapillantottam Klausra, aki éppen egyik ellenfelét szabadította meg szívétől. Nem törődtem egy esetleges tőrbecsalás gyanújával, csak követtem Codyt. Semmi másra nem vágytam, minthogy elintézzem őt. Egyszer s mindenkorra.

- Már megtettem. – Nevetése visszhangzott a fák sűrűjében. Egyre halkult mögöttem a farkasok morgása. Agyam előtt csak Cody kiszáradt arca lebegett. Egyszer már megöltem, most sem lesz probléma.

- Úgy valahogy jobban is tetszettél… - Megállt és teljes testével felém fordult. Lábaimat apró terpeszbe tettem és vártam reakcióját.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam! Ne aggódj, még egyszer nem fogok! – Széles kört írt le, miközben körülöttem sétált. Gúnyos arcával folyamatosan tekintetemet kémlelte. Tudtam, mi következik… - Ezúttal nem csak a lakosság nagy részével végzek, de mindenkivel, aki valaha is számított neked. – Felmordultam, ám folytatta, mielőtt bármit is léphettem volna. – A drága hibrided hagyom majd utoljára. – Tekintetem villámokat szórt. Legszívesebben kitéptem volna szívét és porrá zúztam volna ujjaim között. El sem tudom képzelni, hogyan lehettek valaha pozitív érzéseim iránta. – Ne is próbáld tagadni! – Magához rántott és a fülembe suttogta a szavakat. – Tudom, hogy érzel iránta.

- Ostoba vagy, ha azt hiszed, megölheted! – Szám szegletébe apró mosoly kúszott. - És még annál is naivabb, ha azt hiszed, lesz rá esélyed – Meglendítettem karomat és szemen vágtam könyökömmel. Kiszabadultam öleléséből és meglendítettem lábamat. Ütöttem és rúgtam, ahol csak értem, azonban ő sem hagyta magát. Egy-egy jól irányzott ütése megtántorodásra kényszerített.

- Még mindig csak az a buta kislány vagy, aki voltál. – Harsány kacagása gúnyos pillantásait tükrözte. Közelebb léptem, ám megelőzte mozdulatomat és a legközelebbi fához hajított. Mutatóujjával végigsimított államon, majd maga felé fordította arcomat. – Pillantásod izzik a dühtől – kuncogott, majd ajkait enyémre szorította. Elrántottam fejemet. Mégis mit képzel? – Pont úgy, mint édesanyádé, mielőtt kilehelte a lelkét – Kezeim ökölbe szorultak, számból kivillantak szemfogaim. Igaza volt. A düh átjárta a testem, és erősebben égett, mint valaha.

Minden erőmmel lábába rúgtam, majd a következő pillanatban férfiasságát ajándékoztam meg bakancsom lenyomatával. Kirántottam egy karót kabátom alól, majd Codyra szegeztem. Nagyokat rúgtam belé, nem is beszélve a jobb horgokról, melyekkel arcát próbáltam átalakítani. A bosszú egyszerre megrészegített és felélénkített. Talán még sosem küldtem ilyen erővel valakit a földre. Rámarkoltam a karóra és szívéhez közelítettem vele. Ereimben éreztem a győzelem édes ízét, a bot azonban alig egy centiméterre Cody mellkasától, megállt.

- Mi a…? – Újabb kísérletet tettem, ám mintha mozdíthatatlanná vált volna. Sejtettem, hogy egy boszi keze lehet a dologban, mégse foglalkoztam vele. Újabbat rántottam elő a rám csatolt hámból, majd megkíséreltem ismét véget vetni a srác mihaszna életének. A karó megállt mellkasa fölött, kezeim pedig megremegtek. Különös érzés járta át testem, mintha nem is én irányítanám végtagjaimat. Csontjaim megroppantak, ám nem követte a gyors gyógyulás. Lelassult a vámpír lét egyik legfontosabb folyamata, ezzel kiszolgáltatottá téve. – Te.. – mordultam a fák mögött előbukkanó szőke hajzuhatagra. Nem adott rá lehetőséget, hogy mondatom végére érjek. A fájdalom ezúttal bordáimból tőrt fel.

Cody kihasználta a helyzetet. Elkapta ernyedt karom és felém fordította a karót. Alig pár másodperc múlva felordítottam, mikor a fadarab húsomba hatolt. Tudtam, az, hogy csípőmet célozta meg vele, mindösszesen az ő szadista játékának műve. A végén úgy is meghalok.

- Lássuk, mi van még itt! – szétrántotta kabátom, hogy újabb karókhoz férhessen hozzá. Ficánkoltam kezei alatt, ám az ostoba boszorkány teljesen megfosztott erőmtől. Tehetetlen voltam az újabb rám sújtó fadarabokkal szemben, miközben felkészültem a végső lökésre, mely a halálba taszít majd. Lehunytam a szemem és vártam, ám a szívemhez közeledő fadarab végül nem ért célt. Éreztem, ahogy testem felenged az azt kontrolláló nyomás alól, majd elgyengülve zuhantam vissza a földre. Még mindig nem nyertem vissza erőmet, így szemeim kinyitása is erőfeszítést okozott. Az egyetlen, amit látni véltem a fekete árny, mely hamar magával ragadott.

Pislogtam párat, mire kitisztult előttem a falat borító barna tapéta apró mintája. Összeráncoltam szemöldököm, majd hirtelen felültem az ágyban. Körbepillantottam a szobán, mely nem éppen hasonlított az erdőre, de még csak átmeneti szobámra se. Vajon meddig lehettem eszméletlen? Tekintetem tovább siklott, majd megállapodott Klauson. Az ágy végénél elhelyezett karosszéken ült és megszokott whiskyjét iszogatta.

- Mi történt? – Fél kézzel hajkoronámba túrtam. Mostanra gyanítom, egy madárfészekre hasonlít. Abból is a csúnyábbik fajtára.

Felállt a székből, majd az ágy végén, lábaim mellett foglalt ismét helyet. Pillantása sejtelmes volt és aggódó, mégis kíváncsi.

- Mi van a sereggel? – Tettem fel újabb kérdést, hogy megtörjem végre hallgatását.

- Csak néhány embert vesztettünk, az újoncok közül – nyugtatgatott.

- Na és Codyval?

- Halott – rántotta meg vállát. – A szemfüles kis boszijával és az ostoba seregükkel együtt.

- Hogy érted azt, hogy halott? – Hangom egy oktávval magasabbra csúszott, miközben mindegy egyes szót lassan kihangsúlyoztam.

- Ahogy mondom – biccentett.

- Megígérted, hogy ő az enyém! Ezt az egyet kértem tőled! – csattantam fel. Ereimet átjárta a méreg.

- Úgy emlékszem nem voltál abban a helyzetben, hogy megöld! – Tekintete és hanglejtése egyaránt nyugodtságáról árulkodott. Idegesített a helyzet. Önhibámon kívül ájultam el, ő pedig máris megfosztott harcunk egyetlen számomra fontos momentumától. Ellopta esélyem a bosszúra! – Inkább hálásnak kellene lenned, hogy megmentettem az életed – sóhajtott mélyet.

- Köszönöm – szűrtem fogaim között, ám cseppet se tudtam a hálámra figyelni. Az egyetlen, ami szemem előtt lebegett, az nem más, mint a gondolat, hogy a maga módján meg kell fizetnie, amiért megszegte szavát. Végtére is ő a világ egyik legerősebb teremtménye. Mibe telt volna neki elfognia Cody-t és lakat alatt tartani, míg visszanyerem erőmet?

Aprót bólintott, majd pillantása a távolba révedt. Egy darabig én is inkább az ágy fölött lógó, bekeretezett szerelmes leveleket vizslattam, majd egy óvatlan pillanatban nagyot löktem lábaimmal, ezzel letolva őt ágyáról. Kicsinyes tett volt, ám akartam, hogy tudja, ennyivel nem ússza meg.

Gyermeteg mosolyom láttán bólintott egy aprót. Az asztalhoz sétált, poharát a félig üres üveg mellé helyezte, miközben arca sejtelmes grimaszba torzult. Olyan gyorsan mozdult, hogy időm se volt reagálni. Pár pillanat múlva torkomnál fogva próbált két festmény közé felkenni a falra. Már megint.

Orrba vágtam, mire kivillantotta fogsorát. Fürkésző pillantással meredt rám, így én is hasonlóan tettem. Végigfutattam tekintetem egész alakján, majd megállapodtam szemein.
Pár percig farkasszemet néztünk egymással, mígnem közelebb hajolt és ajkait enyémre szorította.

Meglepődtem tettén, ám kétség sem fért hozzá, milyen jól eső érzéssel töltött el. Testem önkéntelenül adta jelét az élvezetnek, mikor lábaim csípőjére fonódtak. Eddig torkomat szorító kezét hátamra simította, majd korábbi, gyors mozgását használva jutatott el bennünket az ágyig. Megszorítottam pólója szélét, és egy határozott mozdulattal két részre szakítottam. Amint az anyag földre hullt, feltett szándékommá vált érintésemmel bebarangolni csupasz felsőtestét.

Apró nyögés szakadt fel torkából, majd végigsimított domborulataimon. Keze nyomán az anyag darabokban hullott az ágyra. Hívogatóan alsó ajkamba haraptam, mire arcán elterült az a jól ismert, csábos mosoly. Kigomboltam nadrágját, ő pedig lerántotta magáról, mielőtt feljebb tolt volna az ágyon. Újabb és újabb csókokkal jutalmazott, én pedig képtelen voltam felfogni, hogy vajon még most is gyorsított-e mozgásunk, vagy az emberi normáknak megfelelő. Végtére is kit érdekel? Az egyetlen, ami számított, az csakis Klaus. Na meg persze a számtalan érzés, melyeket testemben gerjesztett.

Nem teljesen emlékszem a pillanatra, mikor megszabadított ruházatomtól, csak az érzésre, mikor keze végigsimít combomon, megközelítve fehér neműmet.

Körmeimmel végigszántottam hátán, miközben mélyet sóhajtottam. Kioldotta melltartóm csatját, és a többi ruhadarab mellé hajította. Elszakadt ajkaimtól, majd apró csókok kíséretében találta meg szájával érzékeny halmaimat, ezzel újabb sóhajokat kiváltva belőlem. Ujjaimmal keresztülszántottam kusza tincsein, majd karomat nyaka köré fontam, míg másik kezemmel végigsimítottam hátán és fenekén is. Mutatóujjam alsónadrágja végébe akasztottam, mire elrántotta kezem és fejem mellé, a párnára simította. Úgy tűnik, még itt sem válik meg a vezér szerepétől.

Tehetetlennek éreztem magam, miközben egyre inkább felcsigázott hozzám préselődő ágyékával és szenvedélyes érintéseivel. Torkomból egyre szaporodó sóhajok törtek fel, míg ajkaival ismét belém nem fojtotta. Kezeivel közben lesegítette rólam az aprócska textilt, majd alsójának is hamar búcsút intett. Felnyögtem, mikor tenyere ismét combom belső oldalára simult, hogy széjjelebb húzza lábaimat. Alsó ajkába haraptam türelmetlenségem jelzéseként, így nem törődött a felesleges időhúzással, csak elmerült bennem. Körbefontam karjaimmal, ezzel közelebb tudva őt magamhoz. Mivel mindkettőnk magáénak tudhatta a vámpírlét okozta képességeket, így nem csak a szuper gyorsaság, de a felfokozott érzelmek is előnyünkre váltak együttlétünk során. Ennek pedig jelenleg elég jó hasznát vettem.

Nem vártam Klaustól, hogy érzelmes legyen hálószobája falai között, ám hevessége még engem is lenyűgözött. Nem fecsérelt sok időt, hogy lassú tempóban segítse testeink összefonódását, ehelyett inkább magasabb sebességre kapcsolt. Alig bírtam követni mozgását és moderálni a torkomból feltörő hangokat egy időben, míg végül feladtam. Teljes mértékben ösztöneimre bíztam magam, majd végül, pár pillanattal később gerincoszlopomon végigfutott a bizsergés, testem pedig megfeszült.

Oldalra pillantottam a szuszogó hibridre. Tényleg igaz, hogy mindenki álmában a legaranyosabb. Teljesen ellazult, arcán kisimultak a bosszús ráncok.

Mosolyogva alsó ajkamba haraptam, majd kibújtam a takaró alól. Magamra öltöttem fehér neműm darabjait, majd belebújtam nadrágomba. Felemeltem felsőm maradványait, majd hang nélkül felkuncogtam az apró cafatok látványán.

- Te vagy a legszörnyűbb kisurranó, akit valaha látott a világ. – A hang irányába pillantottam. Klaus az ágyában ült és kaján mosollyal az arcán vizslatott.

- Nem tudom, miről beszélsz – nevettem fel. – Esélyem sincs kisurranni – libbentettem felé a textil maradványait. Felnevetett, majd kibújt a takaró alól és felöltözött. Eltűnt, mielőtt bármit is mondhattam volna. Toppom maradványaival lépkedtem a szemeteshez. Belehajítottam a textildarabokat, majd hátam a falnak támasztottam. Vettem egy mély levegőt és körbepillantottam a szobában.

Alig próbáltam meg visszaegyenesedni, mikor hátammal véletlen belöktem a falba rejtett ajtót. Meglepetten pillantottam az előttem feltáruló helyiségre. Kisbaba bútorok. Elszorult a torkom, ahogy eszembe jutott Klausék korábbi vesztesége. A kislányuk már élete első napján elhunyt. Esélyt se kapott, hogy nagy dolgokat tegyen családja érdekében.

- Mit keresel ott? – Megfordultam tengelyem körül, hogy szembe nézzek a dühös pillantásokkal.

- Én csak… - Nem engedte, hogy befejezzem. Hozzám vágta felsőmet, majd bezárta mögöttem az ajtót, ismét elrejtve a szobát a kíváncsi szemek elől.

- Leselkedni jöttél? Információkat gyűjteni? - Úgy láttam tévhiteivel egyre csak magát idegesíti, esélyt sem adva egy tisztességnek magyarázatnak. Legkevésbé sem kívántam leskelődni utána. Hogy gondolhatja ezt?

- Az ajtó véletlen kinyílt – emeltem hangomon, ám mintha a szavak csak elsuhantak volna fülei mellett, tovább folytatta monológját.

- Milyen ostoba voltam! – csóválta meg fejét. – Bíztam benned! És azt hiszem, arra számítottam, hogy itt maradsz velem. – Tágra nyílt szemekkel pislogtam rá. Álmomban sem gondoltam, hogy ő is így vélekedne a dolgokról, akár egy percig is. – De ez most romba dőlt, nem de? – Gúnyos mosolya könnyeket csalt a szemembe. Elítél, anélkül, hogy bármit is tettem volna. Túl soknak éreztem mindezt egy ajtó véletlen kinyitása miatt.

- De, Klaus…- Elfordította pillantását rólam, és újabb adag whiskyt töltött korábbi poharába.

- Menj el! – szűrte fogai között.

- Nekitámaszkodtam az ajtónak, ezért nyílt ki! – csattantam fel. Rám kapta tekintetét, ám korábbi érzelmei helyén most mindössze haragját láttam megcsillanni. Magamra kaptam felsőmet és sértetten kivonultam lakrészéből. Hihetetlen, hogy esélyt sem adott, hogy megmagyarázzam, az pedig ennél is hihetetlenebb, hogy ennyire paranoiás. Ugyan miért próbálnék meg információkat gyűjteni róla? Ha meg akarnám ölni, már lett volna lehetőségem megpróbálni.

Mérgesen kaptam elő táskámat, majd pillanatok alatt teletöltöttem korábban hozott cuccaimmal. Hátamra kaptam pakkomat és elindultam. Feltett szándékomban állt minél előbb elhagyni az épületet, mielőtt még Klausnak ez is megsértené önérzetét.

- Lucy?! – Hayley hangja állított meg a lépcső tetején. – Elmész?

- Nem látnak itt szívesen – biccentettem aprót, majd mielőtt engedtem volna, hogy a szemeimet szúró könnyek utat törjenek maguknak, leléptem.

Végig magamon éreztem Klaus tekintetét, míg át nem léptem az épület kapuján, ám nem fordultam meg, hogy bizonyosságot nyerjek jelenlétéről. Világosan a tudtomra adta, hogy nem akar itt látni. Azt hiszem ideje, hogy egyszer végre befogjam a számat és szót fogadjak.