part 1.

Összefontam magam előtt karjaimat, miközben hátamat a falnak támasztottam. Arcomon apró mosoly árulkodott véleményemről a versenyzők harcstílusát illetően. Persze, nem tehettek arról, hogy se emberi, se vámpír életük nem követelt olyan kiképzést, mint az enyém. Sőt… ez inkább olyan, amit magamnak se kívánnék, ha újra kezdhetném az életem. Erre azonban nincs lehetőségem. Még, ha hinnék is a reinkarnációban, az én lelkem egyértelműen pokolra ítéltetett.

Elnéztem, ahogy a sok vérszomjas, nagyhangú társam fogadásokat köt egymással a győztesek kiléteit illetően, valamint, hogy mennyi időre lesz szükség egy-egy párbaj eldöntéséhez. Szemügyre vettem a párbajozók mozgását és erejét, ha pedig technikájuk felkeltette figyelmemet, egyetlen apró bólintás elég volt, hogy Brad pipát tegyen a nevük mellé. Ő volt az én segítőm, valamint az egész fight club lebonyolítója. Én leginkább megfigyelőként, és a rendbontások elkerülése érdekében voltam jelen. Hasznomat a mindennapokban vette, mikor edzettem kicsit újdonsült vámpírjait.

- Nem akarsz beszállni? – hátrapillantottam Joseph-re, ki egyike volt első tanítványaimnak. Fontosnak éreztem jó viszonyt kialakítani velük, ugyanakkor megtartani a tisztességes, két lépés távolságot, mely nem csak egyfajta tiszteletet, de valamelyest biztonságot is nyújtott számomra.

- Ó, én ma kimaradok – legyintettem, mire egy horkantással válaszolt. Felhúzta szemöldökét, arcán pedig megjelent egy pimasz mosoly, miközben újra megszólalt.

- Csak nem félsz? – ellöktem magam a faltól, és sértetten emeltem rá tekintetem. Mit képzel?

- Én nem félek semmitől – hangsúlyoztam minden egyes szót, melyet kiejtettem ajkaimon. – Egyszerűen csak nem találtam méltó ellenfelet – tártam szét karjaimat, és emeltem kissé hangerőmön.
- Mit szólnál hozzám? – Meg se kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Egy pillanat erejéig szám tátva maradt a meglepettségtől, mígnem egy határozott mozdulattal megfordultam, kezeimet ismét összefonva melleim előtt.

- Marcel! Mit keresel itt? – Rég volt már, hogy a New Orleans-i srác és az én útjaim keresztezték egymást, emléke mégsem halványult bennem.

- Gondoltam meglátogatok egy régi barátot… - Szavai csengése elárulták őt. Béna kifogásával próbálta jelezni, nem kívánja ország-világ előtt megosztani ittlétének miértjét.

Megvált barna bőrdzsekijétől, melyet az asztal tetejére simított. Megforgattam szemeimet, majd én is az övé mellé helyeztem bőrkabátomat. Marcel komolyan gondolta, hogy kiáll ellenem, én pedig nem hagyhattam ki egy ilyen lehetőséget. 

Fekete trikóban és farmernadrágban álltam meg vele szemben. Még arra se vettem a fáradtságot, hogy megszabaduljak magasított talpú cipőmtől. A közönség persze azonnal észrevette, mire is készülünk. Felénk fordították figyelmüket, Brad pedig félbeszakította a háttérben zajló harcot.

 - Figyelem, mindenki! – kurjantotta. – Íme, az est legizgalmasabbnak ígérkező mérkőzése! Marcel, New Orleans egykori királya. – Ellenfelemre pillantottam. Szája széle megrándult, ahogy bukását említették, holott jól tudhatná, olyan világban élünk, ahol a hírek gyorsabban terjednek, mint a nátha. – Ellenfele pedig nem más, mint a mi Lucynk. – Összeszűkült szemekkel pillantottam felé, miközben arcomon elterült egy gúnyos mosoly.

Egy pillanaton belül előttem termett, ám számítva mozdulatára elugrottam, hogy végül én jutalmazhassam meg egy jobb horoggal. Rám vicsorított, ám szemében ott csillogott a gyermeteg izgatottság, mely minduntalan megmutatta, hogy az ilyen esték csak szórakozásunkat szolgálják.

Megpróbáltam kitérni következő mozdulata elől, ám elkapott. Csípőmnél fogva hajított a földhöz, majd megjutalmazott egy ütéssel. Ilyenkor hálát adtam a vámpírerőnek köszönhető szupergyors gyógyulásért. Emberként ez bizonyosan több mint nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket jelentett. 

Kihasználva termetemet, átcsúsztam lábai között, és egy határozott mozdulattal hátába rúgtam, mely egészen a szembenálló falig repítette őt. Végzett egy apró fejkörzést, mielőtt visszatért elém. Ütött egyet a levegőbe, de elhajoltam, mire másik kezével elkapott, és ezúttal én ismerkedtem meg a hideg fallal.

- Szép volt! – morogtam, majd nekifutásból vetettem magam rá, és lenyomtam a földre. Könnyed mozdulattal lökött le magáról, majd megjutalmazott néhány jól irányzott ütéssel. Olyan erővel rúgtam lábába, hogy csontjának roppanó hangja betöltötte a teret. Amint megrogyott, gyomorszáj tájékon újabb rúgással jutalmaztam, míg a földre nem esett. Ökle hamar megtalálta bordáimat, ám a fájdalom csak még inkább harcra invitált. Mögé kerültem, és talpamat gerincoszlopába fúrtam.  Összeesett, én pedig hátára ültem, és úgy szorítottam őt a talajhoz.

- Halál – elégedetten fontam össze karjaimat mellkasom előtt, mire egy fejcsóválással válaszolt.

- A győztes pedig… LUCY! – Brad hangját hallva, Marcelre kacsintottam, majd lemásztam róla, engedve, hogy felálljon.

Visszabújtam bőrkabátomba, míg New Orleans-i barátom visszanyerte erejét. Aprót biccentettem a lépcsők felé, majd elindultam az emeletre. Nem volt szükség szavakra, Marcel pillanatokon belül felvette velem a lépést.

- Ne haragudj rám, amiért csak így felbukkantam – mentegetőzni kezdett, én azonban hamar leintettem.

- Nem lennél itt, ha nem lenne fontos – fejeztem be helyette monológját. Aprót bólintott, miközben az irodába léptünk. Elég csendes volt ahhoz, hogy nyugodtan megbeszélhessük ittlétének okát. – Miben segíthetek? – Abban a pillanatban, ahogy pillantásom a székre esett, meghűlt a vér az ereimben. Izmaim megfeszültek, kezeim ökölbe szorultak, miközben összeszűkült szemekkel méregetettem az ősi vámpírok legismertebbjét. – Klaus – sziszegtem. Marcel a falnak támaszkodott, pillantását lesütötte. Sejtettem, hogy neki sincs ínyére a dolog, ez azonban nem változtatott a tényen, hogy tőrbe csalt. – Mit akarsz? – pillantottam ismét a már-már legendássá vált hibrid felé.

- Én is örülök a találkozásnak, kedves Lucy. – Tenyereit összeérintette, miközben kényelembe helyezte magát Brad székében. Hangjából sütött a nagyképűség, mintha legalábbis ő lenne ennek az egész kócerájnak az ura. Ez azonban nem New Orleans, és szó sincs képzeletbeli királyságról.

- Ha azt várod, hogy hajbókoljak neked, rossz helyen jársz. Tudod, mikor fogok előtted meghajolni… - Arcán perverz mosoly terült el. Felállt, és tett pár lépést irányomba.

- Tetszik ez a hevesség. – Úgy méregetett, akár egy darab húst a hentes kirakatában. Karjaimat ismét összefontam mellkasom előtt, miközben tettem néhány lépést felé.

Ostobaság lenne azt állítani, hogy nem félek az erejétől, ám ahogy itt állt előttem, sokkal inkább emlékeztetett valakire, aki szarkazmusa mögé rejti érzéseit, mintsem egy hidegvérű gyilkosra, kinek mindennapi szórakozása, hogy tőrt szúr testvérei szívébe. - Igazad volt! – Marcelre emelte pillantását, én pedig követtem példáját. Egykori bajtársam aprót bólintott, ám továbbra is hallgatásba burkolózott. – Azt mondta remek vagy a harc terén.

- Fogalmazhatunk így is – rántottam meg a vállam, miközben farkasszemet néztem magával az ördöggel. – Miért, talán szükséged van néhány jó tanácsra?

- Oh, nem, nem, nem – csóválta fejét mosollyal az arcán. Apró lépésekkel sétált körülöttem. Nem értettem, hogy most komolyan akar tőlem valamit, vagy csak meglátogatott, hogy az őrületbe kergessen. – Inkább egy trénerre.

- Nem mondod, hogy a nagy Klaus Mikaelsonnak szüksége van egy edzőre. – Tettetett áhítattal ejtettem ki nevét. Gúnyos mosoly jelent meg arcomon, miközben igyekeztem visszafojtani a kitörni készülő nevetést. – Cserbenhagyott a benned élő farkas?

-  Szó sincs efféléről. – Megállt velem szemben, és tekintetét enyémbe fúrta. Bár ajkai még mindig azt az öntelt mosolyt tükrözték, mely állandó tartozékává vált az elmúlt évezred során, íriszeinek csillogása komolyságról árulkodott. - Ám néhány új vámpírnak igazán nagy szüksége lenne valakire, aki nem verekszik, hanem sokkal inkább harcol. – Megbolondultam, vagy hangjában tényleg csengett egy kis elismerés?

- Miért gondolod, hogy én vagyok erre a megfelelő személy? – Felhúztam szemöldököm, hátamat pedig a zárt ajtónak támasztottam. Kíváncsian vártam, milyen válasszal szolgál.

- Láttam az előbbi kis bemutatódat Marcellel. – Az említettre pillantottam. Bocsánatkérően nézett rám. Ekkor értettem meg igazán, mennyire szükséghelyzet alakulhatott ki New Orleans városában. Végtére is, a srác, aki nemrég még mindent feltett volna egy lapra, hogy megszabadítsa a világot ettől az elfajzott vámpírtól, most egy oldalon áll vele. Mély levegőt vettem, és neki intéztem a következő kérdésemet.

- Mit kellene tennem?

Második hete tölti ki mindennapjaimat, hogy Marcel újonnan teremtett vámpírjait kiképezzem, ám néhányuk türelmetlensége, már-már kezdett az idegeimre menni. Legfőképpen talán mégis Klausé. Megértem, hogy a gyermeke elvesztésével járó érzelmek elborítják elméjét, azt azonban nem várhatja el, hogy egy hosszan tartó folyamatot ily’ módon felgyorsítsak. 

Egy, a város külszegletében álló házat bocsátott a rendelkezésünkre, egy hatalmas földterülettel, mely remek helyként szolgált az edzésekhez. Nem volt se időm, se energiám azon gondolkodni honnan telt a Mikaelson családnak hasonlóra. Végtére is, ezer év alatt bőven lehetett idejük spórolni.

- Minden rendben? – Felkaptam a fejem Marcel hangjára. Ő segített az újszülöttek oktatásában, és akadályozta meg, hogy teljesen elszigetelve érezzem magam. Persze gondolom, nem meglepő, ha rabszolgának érzem magam, végtére is Klaus kénye-kedve szerint rendelkezik az életemmel. 

- Persze – bólintottam. Tekintetem a csapatra siklott. Mind-mind a maguk módján próbálták elsajátítani a legjobb fogásokat, ám csak kevesen értették meg igazán, hogy az tesz valakit igazán jó harcossá, ha a szívével is legalább annyira küzd, mint az eszével. – Rendben, álljatok párokba! – utasítottam újdonsült tanítványainkat. – Fontos, hogy ne felejtsétek el védeni magatokat.

- Minél kevesebb lehetőséget adjatok nekik arra, hogy leszúrhassanak benneteket! – Marcel vette át a szót, miközben az előre kikészített karókat átadtuk az újoncoknak.

- Na és a farkasok? – Jasont az elsők között változtatták át, még mielőtt ideutaztam volna, hogy kiképezzem őket. Ez azonban nem jelentett problémát. Rendkívül fogékony volt a fejlődésre. Talán ezért is nem lepett meg, hogy ő tette fel a vérfarkasokat illető kérdést. Szólásra nyitottam a számat, ám a hang végül mégis más torkából csendült fel.

- Velük nem lesz probléma – biztosította Klaus, majd közelebb lépett hozzánk. – Ha jól emlékszem, azt kértem, hogy gyorsítsunk kicsit a kiképzés menetén.

- Kérni bármit lehet… - tártam szét karjaimat. – Meg kell tanulniuk védekezni, ha túl akarják élni.

- Ám legyen – biccentett, majd meglendítette karját és méterekkel arrébb repített.

Arcom eltorzult hirtelen előtörő dühöm következtében. Tettem egy apró fejkörzést, majd elindultam a nagyszájú hibrid felé. Ha azt hiszi, bármit megtehet, csak mert az ősök leghatalmasabbika, hát nagyon téved. Ez nem az a nap, és én legfőképpen nem vagyok az a személy. – Első lecke: Soha ne lankadjon a figyelmed! – Baloldalról közelítettem, majd gyorsan átsiklottam a jobb oldalára, hogy belerúgjak, ő azonban elkapta lábamat, és ismét a földre repített. Fele annyira se éreztem, mint ahogy a lendület következtében számítottam rá, azonban nem akartam finomkodásán agyalni. Csak az érdekelt, hogy visszavágjak neki.

Fölém magasodott és az újoncokat szemlélte. Szólásra nyitotta száját, nyilván egy újabb leckét kívánt megosztani velük, én azonban remek lehetőséget láttam a bosszúra, így meglendítettem lábam, és legérzékenyebb pontján találtam el. Összegörnyedt, arca pedig eltorzult. Felpattantam és mögé léptem, hogy lehetőségem legyen földre küldeni őt. Erővel rúgtam hátába, ő pedig a porba rogyott. Büszke mosollyal léptem el mellette.

- Második lecke: Találd meg az ellenfél gyengepontját! – Leporoltam kezeimet, miközben Marcelre pillantottam. A várt elismerő pillantás helyett azonban csak egy elfojtott mosoly tűnt fel szája sarkában. Követtem tekintetét a földön fekvő ősire, kinek arcát már nem a fájdalom okozta grimasz, sokkal inkább egy ördögi vigyor díszítette. Időm se volt reagálni, máris torkomat szorította hatalmas kezeivel, miközben a ház falának préselt, szívemhez tartva az egyik karót.

- Ugyan, Édesem! Te se gondolhattad komolyan, hogy ennyivel földre küldesz. – Érdes hangjától végigfutott a hideg a hátamon, miközben igazán közelről nyílt lehetőségem megtekinteni pimasz vigyorát. Rámorogtam, és ismét lendítettem lábamat, ő azonban kitért előle.

- Hármas lecke: Soha, ne hagyj ki egyetlen lehetőséget se, ha megölheted! – Marcel hangja törte meg a hirtelen ránk telepedő csendet. Amint Klaus megbizonyosodott róla, hogy elkezdtem lehiggadni, elengedett, és felém nyújtotta a kihegyezett fadarabot. Kezét nyújtotta felém, én pedig egy rövid vacillálás után úgy döntöttem, elfogadom azt. Fejével észrevétlenül a célközönség felé biccentett.

- Rengeteg külső hatás fog érni titeket ott kint.  Vérszomj, düh, félelem… Nem engedhetitek, hogy az érzéseitek vezessenek benneteket! Az egyetlen, amit szem előtt kell tartanotok, hogy miért is harcoltok. Mindannyian okkal vagytok most itt. Volt valami az életetekben, mely később idevezetett titeket. Bizonyítani akartok. Ideje, hogy felidézzétek ennek az okát! Ha a megfelelő módon sikerül hasznosítanotok, igazi harcosokká válhattok – intéztem feléjük a szükségesnek vélt biztató szavakat. Elég rég töltötte már ki a harc az életemet, ahhoz, hogy tudjam, mindaz, amit elmondtam valóban igaz, újdonsült diákjainknak pedig hallania kell. – Most pedig fogjátok a karókat, és gyakoroljatok! – utasítottam őket, mielőtt a lakás felé indultam. Egy pillanatra elkaptam Klaus pillantását. Egészen úgy tűnt, mint aki le van nyűgözve, habár jól tudtam, ezt nála lehetetlenség elérni. Kivéve persze, ha önmagáról van szó.
- Mi a te okod? – ismét Jason adott hangot a kérdésnek, mely egész csapatát foglalkoztatta. Megálltam a mozdulat közben, és ismét feléjük fordultam. Bár megvolt az esélye, hogy feltegyék a kérdést, őszintén megvallom, nem számítottam rá. Legalábbis még nem most.

- Mi ez itt szerinted, valami talk show? Tegyétek, amit mondott! – Alig nyitottam ki számat, a Mikaelson család sarja ismét megelőzött szavaival. Bár ittlétem óta talán most először írhatok jó pontot számlájára, sosem viseltem jól, ha valaki megpróbált megvédeni. Nem vagyok én kislány!

- Mindenkinek van csontváz a szekrényében… - pillantottam Jason felé, majd folytattam utamat az épületbe.

A hatalmas ház falai között számos helyiséget alakítottak ki, két szintre rendezve. Jobbra fordultam a fő folyosón, és elsiettem az épület konyhai részére. Szükségtelen volt ez a hodály méretű ingatlan, hiszen a sereg nagy része nem itt száll meg, Marcelnek pedig saját lakása van, ám tudtam, fölösleges lenne vitába szállnom ez ügyben.

Kiszabadítottam egy vérrel teli tasakot a hűtőből, és a nappali felé indultam. Meg kellett volna lepődnöm, mikor megpillantottam Klaust az ablak mellett ácsorogni, mégis mintha éreztem volna, hogy ma még felkeres, hogy a fejemhez vághassa lassú oktatási folyamatomat.

A karosszék felé lépkedtem, miközben töltött magának egy adag whiskyt. Megemelte felém az üveget, mintha csak azt kérdezné kérek-e, én azonban a vérrel teli tasakra intettem, majd lehuppantam a műbőr ülőalkalmatosságra.

- Ne kímélj! – sóhajtottam, amint helyet foglalt velem szemben. Széttárta karjait, és meglepetten pillantott felém.

- Nem készültem semmi rosszat mondani.– Szája szélén továbbra is ott bujkált egy apró mosoly, de jól tudtam, ezúttal tényleg komolyan gondolja szavait. Bólintottam, tudomásulvételem jeleként, majd mindketten csendbe burkolóztunk. Testbeszédét figyeltem, hátha sikerül kiolvasnom belőle, merre kószálhatnak gondolatai. Végtére is, ki tudja, mi járhat a világ legerősebb teremtményének fejében?!

Aprókat kortyolt italából, miközben a mögöttem elterülő hatalmas festményre révedt tekintete. Sötétkék inge tökéletesen simult alakjára, vállán pedig még mindig kissé poros volt korábbi harcunknak köszönhetően. Előrehajolt, bal karját ölében pihentette, míg a másikkal el nem engedte volna folyamatosan ürülő poharát.

Tekintetem ismét arcára siklott, miközben az utolsó kortyokat is elfogyasztottam korai ebédemből. Már, ha lehet így nevezni a létezésemhez szükséges emberi vér megivását. 

– Tudod… − Hangja megszakította gondolatmenetemet, így figyelmem ismét rászegeztem. – Kíváncsi vagyok, mi lehet a te csontvázad… Mi tesz valakit egy olyan kiélezett harcossá, amilyen te vagy? – Meglepetten pislogtam felé. Alig pár perce korholta le Jasont ugyanezért a kérdésért, most mégis válaszomra kíváncsi.

- Te se mesélsz nekem a szadista apádról és az őrült, boszorkány édesanyádról, nem? – Felhúzott szemöldökkel hajítottam az üres tasakot az asztalra, miközben hátradőltem a méretes karosszékben. Cseppet se kedves pillantással jutalmazott meg. Alsó ajkamba haraptam, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Igazságtalanság azzal gúnyolódni, mely valaki életének kisiklásához vezet, főleg, ha önönhibáján kívül történt. Közelében mégis erős késztetést éreztem a gúnyos, csípős megszólalásokhoz.

- Mégis tudsz róluk, nem de? Tehát semmi se áll az utadba, hogy megoszd velem a saját történeted. – Megitta az utolsó korty whiskyt is, mielőtt hozzám hasonló testtartást vett fel. Torkomból mély sóhaj tört fel. Hihetetlen ez a pasi! Képtelenség eligazodni rajta. Más esetben már rég elnyelte volna a föld, most mégis itt maradt, csak mert kíváncsi az én történetemre.
- Rendben – egyeztem bele végül. Végtére is, előbb vagy utóbb úgyis tudomást szerezne múltam sötét részéről. Akkor már jobb, ha tőlem hallja, a valós sztorit. – Tizennégy éves koromban a szüleimmel Elzabethonba, Tennessee államba költöztünk. – Arca furcsa grimaszba torzult, de nem hibáztathattam érte. – Igen, tudom… Nem éppen a legizgalmasabb környék, de nem volt túl sok beleszólásom. Na meg aztán, mindenhol várnak ránk meglepetések. – Egyetértő mosollyal jutalmazta szavaimat. Összekulcsolta ujjait ölében, miközben tagadhatatlan kíváncsisággal várta a folytatást. – Mint például az a titokzatos, szuper jóképű srác a szomszédból. Már a kisugárzása jól érezhetővé tette, hogy ő nem csak egy átlagos fiatal, mégis, ötletem se volt, mi tehette őt olyan különlegessé. Egyszerűen csak vágytam a társaságára… szinte már túlzottan is.

- Megigézett? – Szakította félbe monológomat egy apró kérdéssel. Apró fejcsóválással válaszoltam, majd folytattam a beszédet.

- Azt hiszem inkább csak meg akartam fejteni a titkát. Szóval elkezdtem a közelébe férkőzni, ami olyan jól sikerült, hogy igen hamar barátok lettünk. Mire rájöttem, hogy vámpír, addigra pedig már késő volt. Teljesen beleszerettem. – Megborzongtam Cody gondolatára. Hiába telt el több mint száz év, az emlékeimben még mindig ugyanúgy élnek azok a pillanatok. Kíváncsian előrébb hajolt, mintha ezáltal jobban hallhatná a szavakat, melyek elhagyják számat. – Nem mondhatnám, hogy vágytam a vámpírlétre és az örökkévalóságra, de azt tudtam, hogy vele akarok lenni, és úgy tűnt, hasonlóan vélekedik a jövőt illetően, szóval, amint elég idős lettem, hogy ne a húgának nézzenek, átváltoztatott. – Csendesen bólintott, de ha akarta volna, se tudta volna elrejteni előlem az apró grimaszt szája sarkában. Minden bizonyára az évek során az ő szerelembe fektetett hite legalább annyira megrendült, mint az enyém. Talán ez is a halhatatlanság velejárója. Egy emberöltő kevés lehet, hogy rájöjjünk, mindaz, amit a hollywoodi filmiparnál annyira nyomatnak, valójában csak egy nagy kamu.

- Gondolom a dolgok nem a terv szerint alakultak – húzta fel kérdően szemöldökét, hogy félbeszakítsa gondolatmenetemet, és újra monológomhoz terelje vissza.

- Naná, hogy nem - húztam el számat. – Kezdetben nem volt probléma. Cody nagyon sokat segített, hogy… belerázódjak – kerestem a megfelelő szót vámpírlétem kezdetét illetően. – Aztán valami mégis elromlott. Tudod, tiszteletben tartottuk a város lakóit. Ez volt az egyetlen, amit valaha is kértem tőle. De aztán elkezdett ellenem fordulni. Annyi év után, egyszerűen hagyta, hogy a vér vezesse. Nyilván ezt váltotta ki belőle, mikor Jay, az egyik jó barátja, életét vesztette egy vadásznak köszönhetően, de ez mégis túlzásnak tűnt… - Mélyet sóhajtottam, majd anélkül, hogy lehetőséget adtam volna számára, hogy felszólaljon, tovább beszéltem.  – Nem csak a vadászt, de a város lakosságának jelentős részét lemészárolta. – Hangom elhalkult. A könnycseppek szúrták szemeimet, nekem pedig minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne engedjek számukra utat. – Beleértve a szüleimet is. – Testtartása megfeszült, hűen tükrözve a dolog komolyságát. Hiszen bármennyire is próbálja titkolni, testvéréhez hasonlóan, ő is képes lenne bármit feladni a családjáért. Talán ezért is értette meg ennyire könnyedén, hogy én is hasonlóan cselekedtem. -  Feladtam az érzést, melyről azt hittem egy életre szól, és bosszút álltam. Codyval ellentétben én azonban, csak egyetlen személyen. - Arcára pillantottam, ám úgy tűnt, teljesen elmerült gondolataiban. Nem csoda, hiszen nem nagyon tud, mit mondani az ember egy-egy ilyen történet hallatán. Végtére is a múltat nem változtathatjuk meg. Még a vámpírok, sőt a hibridek sem.

- Szóval a harc nem csak védekezés, de bosszú is a számodra – állapította meg. Elhúztam a számat, majd aprót bólintottam. Végül is, így is mondhatjuk.

- Bosszú, amiért korábban nem tudtam megvédeni a szeretteimet, és ugyanakkor egyfajta feladat is. Tudod… a szüleim mélyen hittek Istenben, és bár az életem nem úgy alakult, ahogy azt bármelyikünk is elképzelte, néhány hitüket mai napig nem tudom megtagadni. Végtére is… mindannyian okkal létezünk, és bár fogalmam sincs, hogy a vámpíréletem meddig tart majd, jót tesz a lelkemnek, ha arra gondolok, tettem valami jót is, még így ’szörny’ létemre is – Helyeslően bólintott, majd szólásra nyitotta száját, ám ezúttal nem nyílt lehetősége a befejezésre. Marcel lépett a nappaliba, magával ragadva mindkettőnk figyelmét.

- Nem akartam zavarni… - Azonnal mentegetőzni kezdett, majd hátrált egy lépést. Úgy érezhette magát, mint egy gyermek, ki éppen félbeszakítja szülei komoly beszélgetését.

- Semmi gond – álltam fel a fotelből. Felemeltem az asztalra lökött tasakot és menetközben a szemetesbe dobtam. Ezzel szemben Klaus nem úgy tűnt, hogy különösebben meg akarna mozdulni. Bár tekintetét ránk szegezte, gondolatai nem teljesen ekörül forogtak. – Mi történt? – emeltem tekintetem edzőkollégámra. Tudtam, hogy nem kell tartanom semmiféle káosztól vagy lázongástól, hiszen Marcelnél jó kezekben vannak az újoncok, mégis elöntött egy kis bűntudat, amiért én időmet inkább Klaussal töltöttem, és nem a rám kiszabott feladattal. Ami mégis a legrosszabb az egészben, hogy élveztem a hibriddel folytatott beszélgetést.

- Szükség lenne még néhány biztató szóra, így korábbi beszédeidet hallva, gondoltam, meghagyom neked a feladatot. – Arcára mosoly kúszott, én pedig egy apró bólintással helyeseltem számára. Örülök, hogy szavaim nem csak tanítványaim, de már az érett harcosok számára is motiválóan hatnak. Megindultam mellette, miközben az ajtó felé hátrált, ám szemem sarkából jól láttam, kedvenc ősi vámpírunk továbbra se mozdul. Egyszerűen csak ült ott, gondolataiba mélyedve, mintha megkövült volna.

Amint pár szóval lezártam a mai edzést, az újoncok szétszéledtek. Marcelre pillantottam, kinek szája szegletében sunyi mosoly bujkált.

- Mi az? – húztam fel kérdően szemöldököm, miközben visszaindultunk a házba.

- Csak csodállak. Már korábban is tudtam, hogy különös érzéked van a harchoz, de az, hogy ilyen módon képes vagy róla beszélni is, bevallom, lenyűgöz. És szerintem nem csak engem… - Szúrós pillantással jutalmaztam, majd tekintetem tovább siklott a karosszékre, ahol korábban Klaust hagytuk. Nem is tudom, miért lepett meg, hogy hűlt helye fogadott. Hiszen ő csak hozta a szokásos formáját…

- Örülök – küldtem Marcel felé egy apró mosolyt, majd lábaimmal alig érintve a lépcsőfokokat, az emeletre siettem. Drága barátom úgy döntött, ezúttal nem követ, egy pár perc múlva hallottam, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, és hazaindul. Ismét magamra maradtam, és mindennek a tetejébe, saját gondolataimon se voltam képes kiigazodni. Bármivel is próbáltam lekötni figyelmem a nap hátralevő részében, Klaus gondolata minduntalan bekúszott az elmémbe. Csak úgy, mint az ember, akiről szólt, nem hagyott nekem nyugtot. Végül aztán sötétedés után meguntam a dolgot, és zuhanyozni indultam. Alighogy a víz átnedvesítette bőröm felszínét, vérszagra lettem figyelmes, ám korábbi ebédemmel ellentétben, ez a vér még mindig valaki ereiben folydogált. Gyorsítottam a zuhanykabinban végzett cselekvésemen, miközben a vérszag egyre erősödött. Szinte már a szomszéd szobából éreztem.

Magam köré csavartam a törölközőt, és kezembe vettem mobilomat. Valami nem stimmel. Elég volt három szót írnom Marcelnek, hogy tudjam, megérzi a helyzet komolyságát. Végtére is a Mikaelson család állítása szerint azért áll rendelkezésünkre ez a ház, mert elég eldugott ahhoz, hogy itt ne járjanak emberek. Valaki azonban mégis bejutott ide. És bár könnyen lehet, hogy csak egy hajléktalan keres magának menedéket, kötelességemnek éreztem értesíteni róla bajtársamat.

Halk léptekkel hagytam el a fürdőszobát, miközben az apró hangfoszlányokra fókuszáltam. Perceken át igyekeztem szellemként követni a kíváncsiskodót, miközben sikerült megállapítanom, hogy valójában egy igen fiatal lányról van szó, és méregdrága cipőjét elnézve, gyanítom, nem új otthont keres magának.

Egészen lakrészemig követtem, ám mikor kíváncsi ujjai személyes dolgaim között kezdtek kutakodni, megelégeltem a dolgot.

- Esetleg segíthetek valamiben? – Hangomban gúny csendült fel. A lány felkapta fejét, és rám szegezte tekintetét. Nagyokat pislogott, miközben érthetetlen szavakat motyogott orra alatt. – Kérdeztem valamit! – ripakodtam rá, kivillantva állatias fogsoromat. Megemelte jobb karját, én pedig pillanatokon belül megéreztem a fejemben megjelenő, őrjítő fájdalmat.  Mintha valaki baltával igyekezne kitörni koponyám fogságából. Próbáltam tenni felé néhány lépést, melyet támadásnak vélt. Bal karját is felemelte, hogy tovább fokozza szenvedésemet. Éreztem az orromból kicsorduló véremet, miközben lábaim elgyengültek, és a földre rogytam. Bármennyire is próbáltam erőt venni magamon, a szűnni nem akaró fájdalom a padlóra taszított, erőtlenné téve. – Állj! – nyögtem, mielőtt számból is vér tört fel. Mintha visszaszorították volna testem regenerálódó képességét.

Megfosztva idő és térérzékelésemtől, tudatom csak is a fájdalomra fókuszált, mígnem, mikor már azt hittem nem lehet rosszabb, hirtelen abbamaradt. Újabb adag vért öklendeztem a perzsaszőnyegre, mielőtt felemeltem pillantásom. Klaus keze úgy szorult a lány nyaka köré, mint korábban az enyémre, ezúttal azonban semmi finomkodás nem volt benne.

-  Ne! Várj! – Kihasználva visszatért erőmet, felszólaltam. Bár az előbbiek után mindennél jobban vágytam rá, hogy holtan lássam a barna loknis kisasszonyt, még nem szabadulhattunk meg tőle. Nem, amíg nem tudjuk, mit is keres itt pontosan. – Nem tudjuk, miért van itt. – Vérben forgó szemein, és dühtől eltorzult arcán keresztül is láttam megvető pillantását.

- Lucynak igaza van! – Marcel karjaival közrefogott, hogy felsegítsen a padlóról, és bár már visszakaptam energiámat, elfogadtam segítségét. Ősi társunk még mindig szorosan tartotta az ifjú boszorkányt, miközben köztünk járatta pillantását.

- Kérlek! – suttogtam. Pillantása megkomolyodott, majd pár pillanatnyi mérlegelés után elengedte a lányt. – Vidd biztonságos helyre, és tudd meg, miért jött! – Utasította Marcelt, ki ahelyett, hogy szembeszállt volna vele a parancsoló hangnemért, csak egyetértően bólintott, és karjánál fogva kitessékelte a boszorkányt. Néma csendben hallgattuk végig, míg távoztak a lakásból, mikor végre vettem a bátorságot, hogy ismét felnézzek. Klaus pár lépéssel átszelte a szobát, hogy jobban szemügyre vegyen.

- Jól vagy? – Aprót bólintottam, ám ő feltűnően vezette végig tekintetét minden porcikámon, hogy bizonyosságot nyerjen. Na, nem mintha vámpírlétünk egyik előnye, nem a szuper gyógyulási képesség lenne. Arcára kaján mosoly kúszott, miközben végigszemlélt, és csak akkor értettem meg, miért is legelteti rajtam szemeit ilyen örömmel, mikor lepillantottam. Még mindig csak a törölköző fedte testemet, melybe belecsavartam magam a zuhanyzást követően.

- Én… azt hiszem, felöltözök… - Kamaszkorom óta nem éreztem magam olyan zavarba, mint mikor kihátráltam a szobából. Ismét a fürdőszobát foglaltam el, ám ezúttal határozott célom volt felöltözni.

Magamra öltöttem ruháimat, majd megálltam egy percre a tükör előtt, hogy szemügyre vegyem a végeredményt. Hajam tükrözte zilált közérzetem, így hiába a lófarok, a tincsek rakoncátlanul meredeztek fejem tetején. Vettem egy mély levegőt, majd megigazítottam frizurámat, mielőtt visszatértem lakrészembe. A gyomrom még mindig liftezett, ám furcsamód nem a kihányt vérem, sokkal inkább Klaus jelenléte okozta rossz közérzetem. Egyszerűen képtelen voltam megérteni a hibrid viselkedését, de ami a legfőbb, a saját viselkedésemet is, ha közelében voltam. Az egyik pillanatban gyűlöltem, és azt kívántam bár elgyepálhatnám egy jó kis harc során, míg a következőben megmutatta emberi oldalát és meglágyította szívemet. Tagadhatatlan volt, hogy a maga módján vonzó, ám gyakorta előtörő öntelt és fennhéjázó énje hagy némi kivetnivalót maga után.

Amint a szobába léptem nem várt látvány fogadott. Klaus ruháimat próbálta belegyömöszölni egy sporttáskába, mindenféle rendezettség nélkül.

- Mit művelsz? – csattantam fel meglepetten. Miről maradtam le? Alig három percre hagytam magára, és mire visszaérek, megpróbálja a szekrény teljes tartalmát belepréselni egy táskába.

- Segítek pakolni. – Úgy nézett rám, mintha valami nyilvánvaló tényt nem értenék, és én is kezdtem így érezni magam. Mellé léptem, és leállítottam a mozdulat közben. Ha így akarja tudtomra hozni, hogy ki vagyok rúgva, akkor azt hiszem, ismét visszatértünk a nem éppen kedves énjéhez.

- Miért? – suttogtam végül. Pillantása még mindig értetlenséget tükrözött, majd amint megértette kérdésem okát, megcsóválta fejét.
- Az előbb támadtak rád. Biztonságba viszlek. – Szemeim tágra nyíltak a meglepettségtől. Na, erre aztán tényleg nem számítottam. Egyrészt teljességgel szükségtelennek éreztem, másrészt pedig… ez a törődés nem éppen tartozik legfőbb jellemzői közé. Kezdem érteni, miért tartanak ki mellette annyi borzalmas és önző tett után is testvérei. Ha mélyen, legbelül is, de van még benne jó. Csak tudnám, miért fél ennyire kimutatni.

- Oké. – Mindösszesen ennyit voltam képes kinyögni, mielőtt átvettem volna tőle a táskát, hogy elrendezzem benne ruháimat, ezzel több szabad helyet biztosítva további létfontosságú tárgyaimnak.