Sziasztok!
Őszintén sajnálom a késlekedést! Akik tagjai Larissa csoportjának, tudják, hogy vizsga miatt történt. Nos, a vizsgámat erre a hétre halasztották, és két másikkal megtoldották, szóval a helyzet nem javult, de nem akartalak tovább megváratni benneteket.
Mivel Larissa késett egy napot a hétvégén, gondoltuk fent tartjuk a hagyományt és én is egy nappal később teszem ki.
Remélem, megérte várni!
.xx
C.
Remélem, megérte várni!
.xx
C.
Nem mondanám, hogy kiváltképp
örömmel töltött el Bessie Modest-es ebédjének tudata. Persze, örültem, hogy
ismét pénzt kereshet, és jól érzi magát, ám továbbra is úgy éreztem, jobb, ha
nem bonyolódik bele mélyebben a világhírű banda életébe. Pont elég, hogy
hazugágra kényszerítették őt a világ előtt, most még komplikáltabb, hogy
beismerte, tetszik neki rossz modorú ál-barátja. Szép kis kalamajka, mondhatom!
- Most komolyan bedurciztál? – Josh
vállával lökött rajtam aprót, hogy észhez térítsen merengésemből.
- Nem duzzogok, csak nem vagyok
biztos abban, hogy ez egy jó ötlet... – rántottam meg vállaimat. Bár az emberek
majd 80%-a elintézné ezt a beszélgetést annyival, hogy biztos csak irigykedem,
ám barátaim ennél jobban ismernek. Az egyetlen, ami érdekelt, nehogy ismét
megbántsák a legjobb barátnőmet. Hiszen az efféle multimilliomos világsztárok
gyakran azt hiszik bárkivel, bármit megtehetnek.
- Bessie már nagylány, és elég talpraesett,
úgyhogy ne aggódj! – Joshie rám kacsintott. Torkomból mély sóhaj tört fel, majd
fejemet vállára hajtottam.
- Mit szólnál egy dalhoz, amely
garantáltan jobb kedvre derít? – enyhe szívroham kerülgetett, mikor Alex
anélkül, hogy megkerülte volna a kanapét, előre hajolt fejem mellett.
- Most inkább kihagyom – lehunytam
szemeimet pihenésképpen. Éreztem, ahogy a munkám okozta fáradtság megpróbál
elnyomni. Éjjel háromkor még a terveken dolgoztunk Dannel, hogy kielégítse majd
a megrendelő igényeit. Bár ehhez drága kollégám szerint elég lenne egy mélyen
dekoltált felsőben megjelennem.
- Jól gondold meg! Kihagyhatatlan
ajánlat! – Nemet intettem fejemmel, ám Mr. Carternek nyilvánvalóan gondjai
akadtak az értelmezéssel, hiszen pár pillanat múlva rázendített. – It feels like a perfect night to dress up
like hipsters and make fun of our exes oh oh oh oh – kinyitottam szemeimet.
Tekintetem szinte szikrákat szórt. Épp elég baja van az embernek a szőke dalos
pacsirta nélkül is. Drága cimborám azonban semmisnek tekintette pillantásomat
és csakúgy, mint legutóbb, tovább folytatta – It feels like a perfect night for breakfast at midnight. To fall in
love with strangers. Oh oh, oh oh. – Füleimre tapasztottam kezem, tompítva
a zajt, mikor Drew lépett a nappaliba.
Hayley alig húsz perccel az ikrek érkezése előtt
távozott, egy sürgős meeting miatt, ezt követően pedig Drew a szobájába vonult,
hogy szabad teret biztosítson a határtalan hülyeségnek, ahogy fogalmazott.
- Húgi, már ezerszer elmondtam,
hogy ne hozz kutyát a házba! – Alighogy kiejtette száján a szavakat, kitört
belőlünk a nevetés. Hiába. Ha akarnám, se tagadhatnám le, hogy testvérek
vagyunk.
- Azt hiszem, ez mindent elárul az
énektudásodról – hátba veregettem Alexet, ki átvette szerepem, és megjátszotta
sértődöttségét, miközben megpróbálta visszafojtani kacagását.
- Te meg a bátyád vagytok a világ
leggonoszabb házigazdái – bosszankodva vetődött a kanapéra, miközben testvérem
is úgy döntött, csatlakozik hozzánk és helyet foglalt a fotelben.
- A temérdek ingyen kaja vagy a
kényelem miatt? – dobta Drew lábait a dohányzóasztalra.
- Szerintem díjat érdemelnénk,
amiért megtűrünk – hevesen bólogatni kezdtem, mire Alex az oldalamba csípet. –
Aúúú! – jajdultam fel, majd mindünkből kitört a nevetés.
- Megérdemelted – vigyorgott rám.
Küldtem felé egy pimasz mosolyt, majd kirántottam Josh háta mögül a párnát és
testvére képébe vágtam.
- Héé! – az évek során már
hozzászoktam, hogy ikrek lévén, gyakran reakciójuk is egyforma és egyidejű.
Felkacagtam, mire két oldalról repültek arcomba a párnák.
- Drew, be kellene vetned a nehéz
tüzérséget! A kishúgod éppen fuldoklik a párnákban – kukucskáltam ki az
időközben beterítő díszpárnák alól.
- Á, jó nekem itt – legyintett mosolyogva,
miközben belemarkolt a chipsbe. Remek. Szóval magamra maradtam, két
izompacsirta ikerpalántával.
Felsóhajtottam, majd felmarkoltam néhány párnát és
barátaimra hajítottam. Ha párnacsatázni akarnak, ám legyen!
Bevallom, még jó, hogy párnákkal csatáztunk és nem
labdával, hiszen így megkíméltem magam egy méretes monoklitól a megbeszélés
előtt. Bár talán akkor Dan nem mondhatná, hogy csak miattam olyan segítőkész a
szállodaigazgató.
Megcsináltam frizurámat, majd belebújtam
kosztümömbe, mielőtt felkentem egy kis alap sminket. A gyomrom görcsben volt, mint
minden alkalommal, mikor meg kell mutatni terveimet a világnak. Úgy gondolom,
ez is olyan, ami idővel javul, de teljesen soha nem fogom kinőni.
Perdültem egyet a tükör előtt, miközben egy apró
mosolyt varázsoltam az arcomra. Legszívesebben visszabújnék meleg takaróm
ölelésébe, ám azért sajnos nem fizetnek. Nekem legalábbis biztos nem.
Alighogy vállamra kaptam táskámat, megszólalt a
telefonom. Daniel neve megállíthatatlanul villogott a kijelzőn.
- Azonnal indulok most már –szóltam
bele, miközben elindultam lefele a lépcsőn.
- Az jó – köhögött. – Én azonban
nem tarthatok veled – ledermedtem az utolsó lépcsőfokon állva. Most ugye csak
viccel?
- Ez valami tréfa, ugye? – fuldokló
köhögése előzte meg szavait.
- Sajnálom – szipogta. – de elkaptam
valami vírust, jelenleg megmozdulni nem bírok - Elfogott a pulykaméreg. Nem
teheti ezt velem! Annyit dolgoztunk ezen a projekten!
- El kell jönnöd! Egyedül képtelen
vagyok rá – kérleltem, ám amint meghallottam szavaimat kísérő köhögő rohamát,
rá kellett jönnöm, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha otthon marad. – Vagy
talán elnapolhatnánk… - vetettem fel, miközben az előszobába léptem.
- A főnök megölne – krahácsolta.
- El kell menned! Képes vagy rá, én
tudom. Csak csinálj mindent úgy, ahogy megbeszéltük – mélyet sóhajtottam, majd
felmértem a lehetőségeket. Ha nem megyek el, a megrendelő szinte biztosan eláll
az együttműködéstől, ha azonban elmegyek, könnyen előfordulhat, hogy valamit
esetleg elfelejtek megemlíteni a tervet illetően. – Meg kell próbálnod –
felsóhajtottam, majd beleegyeztem a dologba. Már most látom, hogy ez a nap katasztrófa
lesz!
Néhány mély sóhaj és egy újabb csésze kávé után
végre hajlandóságot mutattam elhagyni a kávézót és besétálni a szállodába. A
recepciós hölgy értesítette az igazgatót, aki alig pár perccel később már az
étterem felé terelt.
- Kérem, bocsásson meg, amiért
egyedül érkeztem. Daniel, akarom mondani, Mr. Morgan lebetegedett, így jobbnak
láttuk, ha otthon marad a gyógyulás érdekében – magyarázkodtam, társam hiányát
illetően, miközben helyet foglaltunk az egyik asztalnál.
- Ez igazán sajnálatos. Mindenképen
adja át neki üdvözletem, és jókívánságaimat mielőbbi gyógyulását illetően! –
bólintottam, majd kezembe vettem az étlapot. Olyan ideges voltam, hogy gyomrom
összeszűkült. Semmilyen ételre nem
vágytam, ám az illem megkövetelte. Az üzleti élet első szabálya pedig, hogy nem
hányhatsz fittyet az etikettre.
- Úgy lesz – feleltem, miközben
tekintetemmel kiválasztottam egy szimpatikusabb ételt. Miután üzletfelem is
hasonlóan tett, leadta a megrendelést a pincérnek, majd pillantását ismét rám
emelte.
- Nos, amíg várunk, kérem, ismertesse a terveket! –
mosolygott rám. Az ölemben heverő mappáért nyúltam, ám nem tudtam, nem
észrevenni, amint szemeit dekoltázsomon legelteti. Nagy levegőt vettem, hogy
elfojtsam a kitörni vágyó szitokszavakat, majd nekiláttam a kidolgozott terv
ismertetésének.
Egy órával később már biztosan
tudtam, hogy terveink hamarosan megvalósításra kerülnek, ám nem lehettem biztos
abban, hogy a kívánt eredményt milyenségükkel értem el. Kiváltképp, mivel az
elmúlt hatvan percben az én drága üzletfelem kötelességének érezte megszűntetni
a Daniel távolléte okozta hiányérzetet. Talán Alexhez hasonlóan, ő is
értelmezési problémákkal küzd, én ugyanis azt mondtam a munkatársam beteg, míg
ő úgy tesz, mintha legalábbis családi állapotomat ismertettem volna.
A múltkori perverz pillantások
mostanra érintésekké lettek, és bár erősen próbáltam fenntartani a kellő
távolságot, a munkám miatt nem vethettem véget idő előtt a megbeszélésnek.
- Nos, a főnököm akkor postázza
majd Önnek a szerződést – csúsztattam hátrébb a széket, hogy végre
felállhassak.
- Már alig várom! – lelkendezett.
Vállamra emeltem táskámat, majd kezembe kaptam mappámat, hogy mielőbb az ajtón
kívül tudhassam magam.
- Köszönöm, az ebédet – fordultam
felé, közelsége hatására azonban hátrahőköltem.
- Igazán nincs mit – hátrasimította
egy kósza hajtincsemet. Lesepertem kezét, majd megpróbáltam kikerülni, ő
azonban csípőmnél fogva visszahúzott. – Ne siessen ennyire, kérem!
- Ne haragudjon, de már várnak
otthon – megpróbáltam lefejteni magamról kezeit, ő azonban nem csak méretben,
de erőben is nagyobb volt nálam. Felmordultam, amint tett felém egy lépést. Na,
ez határozottan több annál, mintsem el kelljen viselnem a munkám érdekében!
- Hát te itt vagy? – egy mély,
rekedtes bariton csendült fel mögöttem, mégis valahogy ismerősnek tűnt. Felé
fordítottam fejem, mire észrevettem, hogy gyors lépésekkel tart irányomba. Már csak
ez hiányzott! – Rég láttalak. – Nem hagyta, hogy egy szót is kinyögjek,
közelebb hajolt és arcon csókolt, mintha csak a legjobb barátja lennék. Nem értettem
az göndörfürtös énekes viselkedését, mindaddig, míg szemébe nem néztem. A zöld
szempár aggódást és feszültséget tükrözött, majd pillantása a tolakodó kezekre
vándorolt.
- Szia, Harry – nyögtem nevét, majd
az igazgató úrra pillantottam. – Engedje meg, hogy bemutassam, ő itt Harold
Styles – intettem a váratlanul felbukkanó énekes felé. – Harry, ő itt Mr.
Harris.
- Üdvözlöm – nyújtotta kezét, mire
üzletfelem kelletlenül megrázta azt. – Mi újság? – emelte rám ismét tekintetét.
- Éppen arról beszéltünk, hogy
szívesen hazaviszem az ifjú hölgyet – lefagytam. Még, hogy én és ő egy
kocsiban? Na, arról álmodhat! Ha innen
elhúztam, tuti, hogy panaszt teszek rá a főnöknél.
- Erre semmi szükség – emeltem fel
kezeimet tiltakozóan, majd ismét hátráltam egy lépést.
- Igen, majd én elviszem, úgyis
azon a környéken lakom – Harry mosolya a legmogorvább embert is képes lenne
levenni a lábáról, Mr. Harris azonban nem tágított ilyen könnyedén.
- Maradjon csak nyugodtan, igyon
egy kávét a barátaival – pillantott az énekes korábbi asztala felé. Oda emeltem
tekintetem, és szinte azonnal kiszúrtam, hogy ezúttal a két esetleges rokona
helyett, James Corden és Ben Winston foglaltak helyet az asztalnál. Végtére is,
híreseknél ez már csak így megy. – Szívesen elfuvarozom Ms. Haggertyt – egy
pillanatra elgondolkodtam, hogyan is vághatnám ki magam a leggyorsabban ebből a
helyzetből, és bár biztos voltam benne, hogy később meg fogom bánni, tettem
néhány lépést Harry felé.
- Semmi gond, Mr. Harris – küldtem felé
egy műmosolyt. Szinte fájt, hogy rá kellett kényszerítenem magamat. – Mr.
Styles majd hazavisz, nem kell fáradnia. – ahelyett, hogy esélyt adtam volna
neki a további akadékoskodásra, belekaroltam az énekesbe. – Mehetünk? – aprót bólintott,
majd egyszerre indultunk meg az ajtó felé. – Viszontlátásra! – intettem Mr.
Harrisnek. Egy percre elakadt a szava, majd beletörődően elköszönt tőlünk és
nem gátolt meg a továbbiakban a kijutásban. – Vagy inkább soha viszont nem
látásra! – motyogtam a szálloda ajtón kívül érve. Elengedtem megmentőm karját
és idegesen hajamba túrtam. Az egyetlen, amit utáltam a munkámban, hogy
ilyenkor szószártyád énemet a kosztümömön kívül kellett tudnom. Pedig tudnék
mit mondani annak a vén kujonnak!
Megvártam, míg a szálloda biztonsági kamerájának
látókörén kívülre kerülünk, majd megálltam és felsóhajtottam. Harry zsebébe
csúsztatta kezeit, miközben aggódó pillantását rajtam nyugtatta.
- Jól vagy? – aprót bólintottam.
- Köszönöm – küldtem felé egy apró
mosolyt. Legyintett egyet a levegőbe, jelezvén, hogy semmiség. – Nos, akkor én
megyek is. Szia – intettem aprót, majd az aluljáró felé indultam. Elkapta
karomat, ő azonban Mr Harrissel ellentétben, nem akart fogdosni, mindösszesen
maga felé fordítani.
- Megígértem, hogy hazaviszlek.
Szeretem állni a szavam – emelte fel a mutatóujjára csúsztatott karikát, melyen
slusszkulcsa lógott.
- Nézd, erre semmi szükség! Az csak
azért volt, hogy kijussak onnan, és tényleg hálás vagyok érte – kezdtem mentegetőzésbe,
ő azonban belém fojtotta a szavakat.
- Ha tényleg hálás vagy kedves BKB,
akkor nem viaskodsz velem, hanem elfogadod az ingyen fuvart – megadóan felsóhajtottam,
majd megkerültem kocsiját és lediktáltam címemet, míg kitártam az anyósülés
felőli ajtót. Már elegem volt a pasikkal való hadakozásból.
Lerogytam a kényelmes bőrülésre, majd bekötöttem
magam, míg Harry is beszállt. Míg elindította az autót, újra végiggondoltam
szavait.
- Várj! Mi az a BKB? – arcán pimasz
mosoly terült el, miközben kilavírozott a parkolóból.
- Bessie Kétballábas Barátnője – a torkomon
akadt a szó. Nem hiszem el, hogy ilyen ostoba becenevet adott nekem! Még akkor
is, ha igaz.. Mi joga van hozzá?
- A nevem Chloe – szűrtem fogaim
között. – És nem vagyok kétballábas! – szívdöglesztő mosolya kíséretében emelte
rám tekintetét.
- Ha te mondod… Chloe –
Határozottan mulatatta bosszankodásom.
- Az esés a figyelmetlenségem
következménye volt – dünnyögtem orrom alatt. – Egyébként is, hogy kerültél
megint ide? Itt laksz, vagy mi a fene? – figyelmét az útra szegezte, míg bevett
egy bal kanyart. – Mármint, nem baj, ha igen. Nyilván van, aki ilyenre költi a
pénzét… - felhúzott szemöldökkel fordult felém. Határozottan úgy gondolta, hogy
elment az eszem, és még csak nem is hibáztathattam érte.
- Természetesen nem itt lakom –
vigyorodott el. – Azonban remek a konyhájuk. Nem is beszélve arról, hogy elég
jó fedezéket nyújt.
- Óh, igaz. El is felejtettem, hogy
ki ül mellettem – csaptam homlokomra színpadiasan, mire megforgatta szemeimet. –
De tényleg, honnan tudod, hogy én nem egy őrült rajongó vagyok, aki követett az
étterembe és most az elrablásodra készülök? – harsányan nevetni kezdett.
- Nem mondták még, hogy túl nagy a
képzelőerőd? – kacagott tovább. – Bár bevallom, szívesen megnézném azt a
jelenetet, ahogy megpróbálsz betuszkolni egy furgonba.
- És neked nem mondták még, hogy
bunkó vagy? – nevetése csillapodott, ám egoista vigyora továbbra is ott ült
arcán.
- Nem éppen ezekkel a szavakkal szoktak
illetni - a szám tátva maradt. Milyen egy pökhendi majom!
- Hát, akkor bocs, hogy
kipukkasztottam a hollywoodi buborékot körülötted – pislogtam rá ártatlanul,
majd pillantásomat a tájra szegeztem. Köszönhetően a forgalomnak, még legalább
húsz percet el kell töltenem vele. Remek! Csak tudnám, mivel érdemeltem ki mindezt.
- Nagyon felvágták a nyelved – Újra
az a szívdöglesztő mosoly! Komolyan, ha nem lenne ilyen nagyképű, még egész
helyes is lenne. Bár azért egy hajvágás ráférne.
- Tekints rá úgy, mint a
tehetségemre – ezúttal rajtam volt a sor, hogy megmutassam gúnyos mosolyomat.
- Nem gondolná az ember, ha a
ruhádra néz – pillantott végig szerelésemen. – Tudod, az üzleti életben az
emberek, valahogy visszafogottabbnak tűnnek.
- Hát, igen. Mérhetetlen
erőfeszítést igényel, hogy visszafojtsam eme remek személyiségemet – ismét
felnevetett. Úgy láttam mondani készül valamit, ám telefonom csörgése
megakadályozta. Elővettem az apró készüléket, amin legjobb barátnőm képe jelent
meg. – Szia – emeltem a fülemhez a készüléket.
- Szia. Nem fogod elhinni, mi
történt! Itt volt Paul! – nem tagadhatom, mennyire megleptek szavai, ám
tekintve, hogy a menedzser egyik ügyfele éppen mellettem foglal helyet, nem
biztos, hogy ez a legjobb időzítés.
- Értem. Figyelj, ezt majd később
megbeszéljük! – próbáltam rávenni barátnőmet, hogy ezt a csevejt halasszuk
későbbre, ő azonban úgy tűnt képtelen gátat szabni szóáradatának.
- Azt akarják, hogy menjek a
turnéra is! Érted? A TURNÉRA! Hogy játszhatnám el Liam barátnőjét addig? –
Megrökönyödtem a hallottakra. Ezt a Modest se gondolhatja komolyan! Magukkal
vinni Bessiet hónapokra egy ostoba színjáték miatt? Persze, legalább fizetnek
érte és láthatja a világot, ám kétségeim vannak afelől, hogy azzal a bunkóval
töltött idő megérné-e. – Ez nonszensz! – bosszankodott tovább.
- Drágám, próbálj megnyugodni! Később
átmegyek és mindent megbeszélünk – mélyet sóhajtott.
- Rendben, várlak.
- Igyekszem. Szia, puszi! –
búcsúzkodtam. Szemem sarkából jól láttam, Harry furcsán méreget.
- Puszi! – bontottam a vonalat,
majd visszacsúsztattam mobilom korábbi helyére. Az énekes arcán ismét az a
pimasz mosoly ült.
- Mi az?
- Úgy látom, a lányok közé még holmi titoktartási szerződés sem állhat – kuncogott. A fenébe!
- Úgy látom, a lányok közé még holmi titoktartási szerződés sem állhat – kuncogott. A fenébe!
Nagyon kis édes volt ez a párnacsata. :D Nagyon szimpi Chloe bátyja. ;) Ez a pasi komolyan mekkora egy perverz... nagyon kiakadtam, hogy ilyen szinten rá akart akaszkodni Cholera. Amikor feltűnt Harry nagyon nevettem. Aztán amikor beüt mellé a kocsiba és elkezdődött közöttük egy szócsata, hahaha nagyon aranyos. XD Édes kis párocska. ;) A kedvenc mondatom: "Bár azért egy hajvágás ráférne." Milyen igaz, teljes mértékben egyetértek vele. XDDD Meg az a becenév. XD A vége nagyon tetszett, hogy Harry nekiszegezte a dolgot. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miről fognak még beszélgetni a kocsiban. :D
VálaszTörlésVárom a folytatást :D
Szia!
TörlésNe haragudj,hoggy csak most válaszolok. :) Nagyon köszönöm a kommentedet és nagyon örüök, hogy a rész elnyerte a tetszésedet. :) Hamarosan érkezem a kövivel, amiben minden kiderül. :)
.xx
C.
Szia!
VálaszTörlésSajnos még csak most tudtam elolvasni a részt, de nagyon-nagyon tetszett :)
A párnacsata cuki volt, a pasi undorítóan perverz, Harry meg a hős megmentő :D imádtam ^^
A kocsiban történt beszélgetés volt a kedvencem :D a hajvágás tényleg ráférne xD
Szóval lényegében egyetértek az előttem szólóval, megyek olvasom a kövi részt :)
Lulu ××
Szia!
TörlésKöszönöm szépen a kommentet és örülök, hogy elnyerte a rész a tetszésedet! Remélem, ez a továbbiakban is így lesz. :)
.xx
C.