1. rész: BRITs a Carter ikrekkel

Sziasztok!

Mint láthatjátok az új történethez illően öltöztettem fel a blogot, ez azonban nem jelentiazt, hogy hanyagolni fogom a novellákat a továbbiakban. Ami azt illeti, már el is kezdtem dolgozni a The originals novella második részén! :)
Addig is, íme a Carry is real első része. Fogadjátok sok szeretettel! Remélem, nem okozok vele csalódást. :)

.xx

C.

3… 2…1… A kép elsötétült, majd a reflektorok a színpad közepére összpontosítottak. Alig pár másodpercbe telt, mire a szőke tincsek és a fekete ruha láttatni engedte az oly’ méltán népszerű popénekesnőt. Vagy éppen mégsem.

Nagyot markoltam a popcornnal teli tálból, majd az ujjaim között szorongatott szemek mindegyikét a laptop felé hajítottam.

- Mit csinálsz? – Alex szemei elkerekedtek, amint a vajas pattogatott kukorica darabok landoltak egyet szeretett gépének billentyűzetén.

- Sztrájkolok! – összeszorított fogaim között szűrtem a szavakat. Szinte felháborított a tudat, hogy hazám legnépszerűbb díjátadó gáláját egy olyan nőszemély nyitja, ki dalában is nyíltan vállalja, hogy egy rémálom.

- A gépem ellen? – Ráemeltem szúrós pillantásom, miközben kinyújtóztattam lábaimat. Hosszú percek óta az ikrek szolgáltatták kényelmemet. Míg Josh ölében fejem, addig Alex combján, lábaim pihentek. Gyakorta fordultunk hasonló megoldásokhoz, mikor túl lustának éreztük magunkat, hogy kihúzzuk a kanapét. Az pedig, hogy valamelyikük hálószobájában nézzük az idei díjátadót, valahogy sosem tűnt mindhármunk részéről megfelelő opciónak.

- Nem bírom ezt a libát…- tovább mormogtam a szavakat, miközben néhány szem pattogatott kukoricát a számba tömtem.

- Nem is ismered – mogorva pillantással válaszoltam Alex értetlenségére. Mit számít, hogy találkoztam-e már vele személyesen, vagy sem? Pusztán a médiában nyújtott viselkedésével elvette a kedvet attól, hogy akár egy szót is rápazaroljak, ha Isten akaratából összefutnánk az utcán.

- Kifigurázta a brit akcentust egy díjátadón, csak mert dobta az ezredik pasija is… - megrántottam a vállam, majd pillantásom ismét a képernyőre szegeztem.

- Aki történetesen Harry Styles volt – vigyorodott el Josh. A napokban bőséges információkat gyűjtöttünk be az öt szépfiúról, kikkel Bessie a munkaidejét tölti. Bár kezdetben nem voltam túlságosan elragadtatva a dologtól, a hallottak alapján egészen normálisnak tűnnek. Ha pedig erre rácáfolnak, magam kezeskedek, hogy megbánják.

- Értem – a szó eleji hangsúlyból érezhető volt, hogy az alig négy perccel idősebb Carternek valójában fogalma sincs, miről is van szó. Számára a sztárokat érintő hírek 99%-a olyan volt, mintha valaki kínaiul beszélne hozzá és azt várná, hogy anyanyelvi szinten meg is értse.

Elmosolyodtam, ám pillantásom nem szakítottam el a képernyőtől. Most, hogy a szöszi végre eltűnt a színpadról, pattogatott kukorica és laptop kímélő módon követhettük nyomon a díjátadót.

A percek múltak, a srácok pedig egyre jobban unták a dolgot. Alex talán még el is pilledt pár pillanatra, melyből sikongatásom rántotta ki.

- Ott van, Bessie! – elégedetten csaptam össze tenyereimet legjobb barátnőm láttán. Ugyan a kamera csak néhány percre engedte láttatni őt, én mégis mérhetetlenül büszke voltam rá. Habár nem dolgozhatott eredeti szakmájában, el kell ismerni, néha tényleg élvezte a hostess munkát. Ezekkel a fiúkkal pedig még annál is jobban.

A One Direction tagjai a színpadra sétáltak, bár a botladoztak talán némelyikük esetében helytállóbb lenne.

- Melyikük Liam? – megforgattam szemeimet Alex kérdésére. Ő a legrosszabb díjátadó-nézős pajti az egész világon!

- Balról a harmadik.

- Nem tűnik bunkónak – szólalt meg Josh is. – Bár azt nem tudom, hogyan nyerhették meg a legjobb klipnek járó díjat. Az a videó valami borzalmas. – Elkomorult arccal pillantottam rá.

- A franc. Ben Winston még a végén elbízza magát… - Szarkazmusom hallatán mindketten felnevettek, én pedig jóízűen csatlakoztam hozzájuk.

- Bolond vagy!

- Ezt bóknak veszem – mosolyogtam Josh-ra, majd felültem és fejem vállára hajtottam. Már egészen hozzászokott, így most is csak átkarolta vállam és pillantásunkat ismét a BRITs-re szegeztük.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de határozottan kiesett emlékezetemből a díjátadó utolsó eseményeinek egy része. Kinyitottam szemeimet és körbepillantottam magam körül.

Josh szobájába kerültem. Ismét.  Ezúttal azonban legalább rajtunk maradt a ruha.

Mélyet sóhajtottam, majd a lassan szürkébe torkolló színeket szemléltem a bútorokon. Már határozottan későre jár ahhoz, hogy felálljak és hazamenjek. Nem is beszélve arról, hogy magamat ismerve, minden bizonnyal elhasalnék valamelyik lépcsőfokon, miközben megpróbálok kiosonni anélkül, hogy barátaim felébrednének. Forgolódtam kicsit cimborám mellett, majd lehunytam szemeimet és engedtem testemnek, hogy lassan újra álomba merüljek.

Mire ismét felébredtem a nap már hétágra sütött odakint, Josh egyenletes szuszogása azonban még mindig nem változott. Halkan felkeltem az ágyból és a földszintre indultam.

- Csak nem ki akarsz osonni? – Összerezzentem Alex rekedtes hangja hallatán. Felsóhajtottam, majd beléptem hozzá a konyhába. – Kávét? – Apró bólintással válaszoltam meg kérdését.

- Josh még alszik, nem akartam fölöslegesen felébreszteni – Arcára széles mosoly terült. – Semmi olyan nem történt.

- Nem hibáztathatsz a gondolatért – elém csúsztatott egy bögre kávét, majd hátát a pultnak támasztva, pimasz vigyorral kortyolt saját koffein adagjába. Szúrós tekintetemmel szinte nyilat repítettem vállába, amiért felidézte az emlékeket. Persze, szívesen emlékszem minden pillanatára azoknak a hónapoknak, mikor Josh és köztem egyfajta barátság extrákkal kapcsolat alakult ki, ám mióta megismerte Rose-t mindketten azon vagyunk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, miközben megőrizzük barátságunkat.

- Ezen már túl vagyunk – korholtam le. Nem feszegette tovább a témát, ám mosolya továbbra se tűnt el arcáról.  – Bessie írt már? – Ujjával sebesen pötyögött okos telefonja képernyőjén, míg én az üres csuprot a mosogatóba tettem. Csípőmmel finoman arrébb löktem Alexet, hogy hozzáférjek a konyhaszekrényhez és kiszabadítsam a müzlit.

- Néha ehetnél normális kaját is. Na, persze nem mintha problémám lenne a költségkímélő életmódoddal… - Finoman bokán rúgtam, miközben elléptem mellette. Felszisszent, majd nyelvet öltött rám, akárcsak öt éves unokatestvérem szokta. – Most be fog lilulni – húzta el száját. A nyávogás is unokaöcsém szokásainak egyike. – Megmondalak Bessienek! Ő mindig megvéd. – Megforgattam szemeimet, majd egy nagy adag csokoládés müzlit kanalaztam számba.

- Csak nyugodtan.

- Egyébként, hogy előző kérdésedre válaszoljak… Nem, még nem jelentkezett – Aprót biccentettem. Bár kíváncsi voltam legjobb barátnőm éjszakájának minden apró részletére, be kellett ismernem, hogy valószínűleg éppen fáradalmait próbálja kipihenni egy szépítő alvással.

- Szerintem még egymás ölelésében szunyókálnak – hátra fordultam Josh hangjára. – Végtére is meg kell ünnepelni valahogy azt a díjat. – Lepacsizott testvérével, majd lehuppant mellém és egy másik kanállal ételembe nyúlt. Morcosan csaptam kézfejére. Hihetetlen ez a két lüke! Nem számít, mennyire imádom őket, nem nézem jó szemmel, ha az ételemben turkálnak. Főleg, ha éppen próbálom elfogyasztani.

- Ma nagyon erőszakos kedvedben vagy – Rápillantottam ám nem méltattam szavaimra. Ehelyett inkább megettem az utolsó falatokat is, majd a tállal a kezemben a mosogatóhoz léptem. – I am a nightmare, dressed like a daydream… - Kezemből kicsúszott a bögre, majd hangos csattanással érkezett a mosogató aljára. Sokkal inkább az ismerős dal és énekesnője okozta hirtelen reakciómat, mintsem a borzalmas, eltorzított hang, melyen Alex énekelte.

- Ne! – fenyegettem meg felemelt mutatóujjal.

- So it’s gonna be forever – dudorászott tovább. Bár elismertem, hogy Swiftnek jó hangja van és még a dalai is egészen tűrhetőek, képtelen voltam megbékélni személyével.

Mintha egyfajta allergiám lenne őt illetően. Alex pedig kivívta maga ellen a sorsot, mikor széles vigyorral az arcán, dalolászásba kezdett. – Addig éneklem, míg meg nem szereted. Vagy ki nem készülsz. Meglátjuk, melyik történt meg előbb. – Szívesen nekiugrottam volna, hogy birkózzunk egy kicsit, ám inkább eszemre, mintsem erőmre bíztam a dolgot.

- Valahányszor felidézel egy dalt tőle, lejátszok neked egy Justin Bieber számot – vigyorogtam rá. – Aztán majd meglátjuk, ki un rá előbb.

- Ez nagyon úgy hangzik, mintha fogadni akarnál – csatlakozott Josh is a beszélgetéshez.

- Hisz ismersz – büszke mosoly terült el arcomon. A Carter ikrekkel szinte már hagyományt alkottunk fogadásainkkal.

Arról nem is beszélve, hogy az esetek 80%-ban én győzedelmeskedtem.

- Mi a tét? – Alex az asztalra könyökölt, farkasszemet nézve velem.

- A vesztes elénekli az általa ellenszenvesnek tartott előadó egyik dalát – vigyorogtam el. Már alig várom, hogy újabb videókat posztolhassak vine-on barátaimról.

- Rendben – biccentett. Joshra pillantottam, ki testvéréhez hasonlóan rábólintott a fogadásra. Kinyújtottam karomat és mindkettejükkel kezet ráztam fogadásunk megpecsételéseként.

- Hát akkor, én megyek is – álltam fel az asztaltól. – Le kell töltenem több tucatnyi Justin Bieber számot a telefonomra. A helyetekben elkezdenék szöveget tanulni – nevettem fel.

- Csak nehogy elbízd magad! – intett óva Alex. Megöleltem mindkettőjüket, majd egy-egy apró puszit leheltem arcukra.

- Nem bűn megérezni a győzelmet – Alex megforgatta szemeit és küldött felém ez félreérthetetlen grimaszt. Belebújtam cipőmbe, majd újra elbúcsúztam a srácoktól, mielőtt magukra hagytam őket terebélyes házukban. Már csak azt kell kitalálnom, milyen módszerrel törjem meg őket.

Egész úton a különböző módokon gondolkodtam, melyek hozzásegítenek majd legújabb győzelmemhez. Már a múltkor is nagy sikert arattak a táncos videóval, ez az előadás azonban még nagyobbat szól majd.

Elégedett mosollyal az arcomon szálltam ki autómból, és sétáltam be a lakásba bátyámhoz. 

- Megjöttem! – szólaltam fel hangosan, majd lerúgtam cipőimet és a nappaliba sétáltam. Telefonom szorgos rezgésbe kezdett az újabb és újabb értesítések hatására, miután csatlakozott a WIFI hálózathoz.

- Úgy hallom, máris hiányolnak – testvérem a kanapén feküdt, lábait hanyagul felvetve a karfára. Lehuppantam mellé a fotelbe és előhalásztam zsebemből a mobilomat. A srácok nem vesztegették idejüket, Alex csoportos beszélgetésünkben osztotta meg velünk hülyeségeit, beleértve a számos megmosolyogtató képet, melyeket az internet különböző pontjairól szokott előhalászni.

Végigpörgettem rajtuk, míg ujjam meg nem állapodott Bessie szavain. Rövid volt és tömör, mégis lényegre törő.